1916. augusztus 27-én Románia hősiesen hátba támadta korábbi szövetségesét, az Osztrák-Magyar Monarchiát. Tették mindezt a beígért területi előnyökért cserébe, azaz mind közönségesen azért, hogy Erdély az övék lehessen

Az egyszeri román katonát vezetői arra készítették fel, hogy az erdélyi betöréskor őket a lakosság felszabadítóként, virágesővel fogja üdvözölni. Nos, ez nem egészen így történt. Az már csak mellékes, de roppant érdekes kérdés, hogy a hódítani, területeket elszakítani igyekvő, megszálló hatalmak, miért szeretnek annyira a „felszabadító” szerepében tetszelegni. Nekünk, magyaroknak, van elég tapasztalatunk az efféle „felszabadításokban” történelmünk során, igencsak hamisan cseng ez a szólam.

A támadókat - a román propaganda által hirdetettektől eltérőn - nemigen fogadta éljenző tömeg. Természetes, hogy a román ajkú lakosság üdvözölte az érkező csapatokat, de a többségben lévő, más nemzetiségű rétegek fejvesztett menekülésbe kezdtek.

A civil menekülők tömege akkora volt, hogy kezdetben még az ellentámadást is akadályozta, a románok ellen küldött német, magyar, osztrák csapatok csak nehézségek árán jutottak ki a frontra, a vasúti dugók miatt. Az Erdélybe betörő román csapatok részéről nem beszélhetünk tömeges atrocitásokról.

Rekviráltak, az igaz, de abban az időben valamennyi hadsereg részéről megszokott volt, hogy a szállításokhoz szükséges lovakat, élelmiszert és egyéb javakat - szükség esetén - a civil lakosságtól szerzik be. Általános volt az a gyakorlat is, hogy a tiszteteket, katonákat polgári célú épületekbe, vagy épp civil házaknál szállásolják el. Ez vezetett a gyergyószárhegyi tragédiához…

A román előőrsök szeptember hatodikán, a főerők pedig nyolcadikán érkeztek Gyergyószárhegyre.

A román parancsnok új elöljárókat nevezett ki és - a bevett gyakorlatnak megfelelően - kihirdette, hogy mindenki köteles beszolgáltatni a nála lévő fegyvert, lőport. Az elöljárókra bízta, hogy a lakásokat kutassák át és a talált fegyvert, lőszert adják át a románoknak.

Ez meg is történt. A probléma csak az volt, hogy bizonyos Oláh Alajos - aki elmenekült a románok elől - bizalmasan elárulta egyik napszámosának, Deák Tamásnak, hogy két kiló lőport elrejtett a háza egyik kéményébe. Ha magyar katonák jönnének, szedje azt ki onnan és tegye el, ha meg románok, hagyja csak a lőport a kéményben.

Románok jöttek és pont Oláh Alajos házában rendezték be a főhadiszállásukat. Itt felmerül az a kérdés, hogy Oláh sejtette, esetleg biztosan tudta, hogy nála szállásolják el magukat a románok? És mi volt a célja a kéménybe rejtett lőporral? Az ellenségen, románokon ütni egyet? Vagy csak bajba keverni az elöljárókat, a községet? Esetleg csak az őt váltó új bíróval, Puskás Balázzsal volt valamilyen személyes elszámolnivalója?

Száz esztendő távlatából ez már sajnos kideríthetetlen…

Na, mármost, a százesztendős álmoskönyv szerint, a puskaport nem igazán okos dolog kéményben tárolni, ahol hőhatások érhetik, szikrák pattanhatnak bele, ha valaki akár fűtési, akár főzési célzattal begyújt egy kályhába, tűzhelyre. És akkortájt hideg idő járt. Természetesen begyújtottak az egyik kályhába… A robbanás senkit sem sebesített meg súlyosan, egy őrmester kapott egy repeszt a karjába, de a románok azt híresztelték, hogy a robbanás a megszálló ezred segédtisztjének, egy főhadnagynak letépte a karját.

A nyolc elöljárót letartoztatták. A katonák egész éjjel ásták a tömegsírt számukra, mert még az este kihirdették, hajnalban kivégzik őket. Közben természetesen terjedtek a községben a rémhírek, kivégeznek minden férfi, sőt minden felnőttet.

Másnap hajnalban összeterelték a lakosságot, hogy jelen legyenek a kivégzésnél. Puskás Balázs községi bíró papot kért, de ezt megtagadták tőle, tőlük.

És a bírót hagyták utolsónak a sorban. Végig kellett néznie társai halálát. Egy szemtanú elmondása szerint a látottak hatására percek alatt megőszült.

A nyolc elöljárót kihallgatás nélkül végezték ki, további ötvenhét ember csak azért menekült meg, mert időközben a helyszínre érkezett a helyszínre érkezett egy magas rangú román tiszt és hatalmi szóval leállította a vérengzést.

A holttesteket a végtisztesség megadása nélkül hányták bele az előre megásott gödörbe. A helyieknek parancsba adták, nem csak, hogy tilos kihantolni a mártírokat és tisztességgel eltemetni őket, de még csak a tömegsírra sem szabadott nézniük.

Gyergyószárhegyről október tizenegyedikén futva menekültek a románok Mackensen tábornok érkező csapatai elől.

A nyolc elhunytat 1916. december 14-én hantolták ki, Szabó György plébános akkor temethette el őket végső nyughelyükre, a község temetőjébe.

Megosztás a facebookon