Poroszország támadása után aztán I. Károly Albert bajor választófejedelem (ur. 1715-1745) is hadat üzent a gyengélkedő Habsburg birodalomnak, így Szilézia, Csehország és a nyugati osztrák tartományok hamarosan megszállás alá kerültek. Ezekben a válságos hónapokban Mária Teréziának jószerével nem maradt más esélye, mint a magyar rendek jóindulatára bízni birodalma sorsát, ezért szorult helyzetében – az 1741 júniusában tartott koronázási országgyűlés után – szeptemberre ismét diétát hívott össze Pozsonyba.

A beszámolók szerint a nemesek kezdetben elutasítónak mutatkoztak, a szeptember 11-i híres ülésen azonban minden megváltozott. Ezen a napon a királynő fekete gyászruhában jelent meg, és – a jelenlévők szívének megenyhítése érdekében – újszülött gyermekét, Józsefet (ur. 1780-1790) is magával vitte. A délelőtt 11 órakor kezdődő tanácskozáson először gróf Batthyány Lajos főkancellár szólt a birodalom nehéz helyzetéről, majd a királynő felállt, és ékes beszédben segítséget kért az összegyűlt rendektől.

Tökéletesen megkreált jelenet volt ez: a nemes urakkal szemben ott állt egy gyászruhába öltözött védtelen nő, aki ráadásul egy újszülött gyermek édesanyja is volt egyben. Mária Terézia ráadásul – a rossz nyelvek szerint csípésekkel – arra is rábírta a pár hónapos József főherceget, hogy a megfelelő pillanatban sírva fakadjon, ilyen szívszorító helyzetben pedig egyszerűen nem lehetett nemet mondani. A meghatódott nemesek a beszédet félbeszakítva, „vitam et sanguinem”, azaz „életünket és vérünket” felkiáltással felajánlottak segítségüket a bajba jutott királynőnek, ezzel megmentették a Habsburg Birodalmat.

De II. József mely a karján volt utálta felnőtt korában a magyarokat.

József 1780-tól 1790-ig, tíz éven át állt a birodalom élén. A történetírók II. Józsefként említik, de magyarországi kortársai csak a „kalapos király” gúnynéven szóltak róla. Ennek oka, hogy az uralkodó nem koronáztatta magát magyar királlyá. A koronázás alkalmával írásban kellett volna megígérnie, hogy az ország szokásait tiszteletben tartja, az országgyűlést időnként összehívja, s annak megkérdezésével hozza meg törvényeit. Ám a trónra régóta váró, türelmetlen császár erről hallani sem akart. Attól tartott ugyanis, hogy a magyar nemesség elgáncsolja reformterveit.

II. József előtt elérendő célként az egységes, erős birodalom állt. Ennek eléréséért nem válogatott az eszközökben. A Szent Koronát, melyben a magyarok az ország jelképét látták, csak mint értékes ékszert kezelte, és Bécsbe szállíttatta. A német nyelvet egész államában hivatalossá tette, nem törődve Magyarország tiltakozásával. (Ekkor még az ország hivatali nyelve a latin volt.) II. József egyházi rendeletei nem voltak tekintettel sem a szokásokra, sem az évszázados törvényekre. A katolikus egyház ügyeibe számtalanszor illetéktelenül avatkozott bele. Feloszlatta azokat a kolostorokat, melyeknek lakói „csak” az imádságnak éltek. Pannonhalma monostorát és az egyetlen magyar alapítású szerzetesrendet, a pálosokat is megszüntette. (A rend Lengyelországban működött tovább.) A kolostorok vagyonát azonban nem engedte elherdálni. Lefoglalt javaikból Lelkészpénztárat létesített, plébániákat épített, szegény papokat segélyezett, sőt támogatta a papnevelést is. (Az egyház fő feladatának a nép erkölcsös életre nevelését tartotta.)

Előrehaladást jelentett, hogy az uralkodó lehetővé tette a protestáns vallások szabad gyakorlását (türelmi rendelet). Intézkedései nyomán e vallások követői számára lehetővé vált a hivatalviselés is. Ezzel régi igazságtalanságot tett jóvá. Az állam érdekében törekedett az egyház és a nemesség birtokainak megadóztatására. Erre azonban már nem maradt ideje: 1790-ben meghalt. Halálos ágyán valamennyi, Magyarországot érintő rendeletét visszavonta, három kivételével.

A türelmi rendeletet, a jobbágyrendeletet és a Lelkészpénztárról szóló intézkedését érvényben hagyta.

Csak ennyit röviden a Habsburgokról kik mennyire szerették a magyar nemzetet!

Megosztás a facebookon