1526. augusztus 29. szomorú nap a magyar történelemben. A mohácsi csatamezőn, röpke másfélóra alatt, a Magyar Királyság hadserege katasztrofális vereséget szenvedett I. (Nagy) Szulejmán szultán hadseregétől. A valóban sorsdöntő ütközetben, mely évszázadokra meghatározta Magyarország sorsát, II. Lajos magyar király is odaveszett.

 A vereségben azonban talán a legfájóbb, hogy az ütközet után a szultán egész éjjel fegyverben tartotta hadseregét. Várták a magyar főerőt. Azt hitték holmi előhaddal vívtak csak nem túl jelentős csatározást és az igazi, a nagy harc még előttük áll. Aztán másnapra kiderült: ennyi volt. Akkor és ott: ennyi volt a Magyar királyság minden bevethető ereje.

Beszélik, hogy Szapolyai János önérdekből, szándékosan „késett el” a csatából. Ennek tán ellentmond az, hogy magyar táborban néhányan javasolták, hogy ne ütközzenek meg a törökkel, várják be az erdélyi vajda seregét. Annál is inkább, mert úton volt már a királyi fősereg felé Frangepán Kristóf is, a horvát-szlavón bánság haderejével. Cseh segédcsapatok is masíroztak szorgosan észak felől, de a magyar sereg fővezérei, a nemrégiben kinevezetett Tomori Pál és Szapolyai György mégis a csata mellett döntöttek.

A döntés okairól azóta is vita folyik. Addig rendben, hogy túl közel volt már a gyors török lovasság, elég nehéz lett volna előlük harc nélkül visszavonulni. És persze, az akkori hírközlési viszonyok ismeretében, hadihelyzetben, senki sem mert volna megesküdni arra, hogy tényleg időben befutnak a segédcsapatok. De az utókor szemszögéből tán mindegy is már, hogy miért döntöttek a csata mellett. De ha már hoztak egy - valószínűleg - elhibázott döntést, mintha meg akarták volna fejelni. Szépen felállították a magyar hadrendet, csak kissé korán… A katonák békésen elácsoroghattak az augusztus végi napsütésben, csaknem naphosszat, hiszen maga a tényleges ütközet csak olyan délután három óra körül kezdődött el.

A két haderő között létszámban nem is volt olyan nagy a különbség. A népszerű legendákban szereplő százezres török sereg talán hatvanezer főből állhatott, a 24-25 ezres magyar haddal szemben. Az is tény, hogy a törököknek vagy kétszer több ágyújuk volt. A nagy számok törvénye alapján kétségkívül elmondható: „nekik állt a zászló”.

Csakhogy… A magyar történelemben eléggé közismert bizonyos Hunyadi János neve, aki olykor sokkal hátrányosabb feltételek mellett vezette győzelemre hadait. Vagy a másik Hunyadi… Mátyás király. De hol voltak ekkor már a Hunyadiak… És hová tűnt az ő hadseregük!

Bár a király serege, mint mondottuk, erősen megzavarodott s futásnak eredt, még azután is tovább folyt a harcz, de már nem azon a széles síkságon, hanem közvetlenül az ágyúk előtt; ezek már annyira közel voltak hozzánk, hogy alig tíz lépésnyi távolság választott el bennünket tőlük. Ekkor azután nemcsak a rémület, hanem az ágyúk füstje következtében is, a mely mindent betöltött s a látást is akadályozta, a sereg nagy része kénytelen volt az említett mocsarak mellett elterülő völgybe ereszkedni, mig a többiek vitézül küzdöttek tovább az ágyúk előtt. Mikor azonban azok, a kik a völgybe húzódtak, ismét visszatértek s harczolni kezdtek, az ágyúzás és a füst annyira elviselhetetlenné vált, hogy a sereg nagy része futásnak eredt, s az ágyúkkal harczolók is kénytelenek voltak menekülni. Egytől-egyig mindenki futásban keresett tehát menedéket; futott, ki merre látott, jobbára azokon a helyeken át, a melyeken az imént győzelmet remélve jöttünk, s a tábor helyén keresztül, a melyet az ellenség annyira feldúlt és elpusztított, hogy csak romjai maradtak; szerteszéjjel hevertek azok holttestei, a kik a táborban maradtak vissza. Mikor az ellenség futásunkat látta, azt hitte, hogy ez csak cselből történik, ezért, vagy talán mert a harcz kifárasztotta őket, sokáig csatarendben maradtak, s az éj sötétjének leszállta előtt tartózkodtak az üldözéstől." Brodarics István: Igaz történet a magyarok és szulejmán török császár mohácsi ütközetéről (dr. Szentpétery Imre fordítása)

Miután Szulejmán megértette az érthetetlent, és elhitte a hihetetlent, hogy csakugyan övé a diadal, megindult Buda felé. Nem akadt már, aki elébe állhatott volna. Még a - szokás szerint - szorgosan rabló, pusztító szétrajzó török csapatokat se „zaklatták”. A csatavesztés híre már augusztus 30-ára megérkezett a fővárosba.

A királyi udvartartás hősiesen - de főként óvatosan - Pozsonyba vonult vissza. Érthető okokból, nem igazán voltak kíváncsiak a törökre. Ha menekülni kellett, hát a lakosság sem volt rest, nem hagyat cserben urait. Szinte mindenki követte őket… „… a Budán várában lakó hitetlenek nem bízván várukban és a szent harczczal foglalkozó hadsereg támadásának ellentállni nem levén erejök : kényszerűségből megszöktek, a várat üresen hagyták...” - írta az arcpirító sorokat Ferdi efendi, török történetíró beszámolójába.

Nem csak a csata, de a főváros, az ország is elveszett.

Erre emlékezünk a mai napon!

Megosztás a facebookon