Hallották hírét a Baranya–bajai Szerb–Magyar Köztársaságnak? Pedig volt ilyen… Ha nem is létezett sokáig... Mindössze nyolc napig „tündökölt” a bohózatba illő operettállam.

Létrehozását Dobrovits Péter szerb-német származású festőművész javasolta 1921 augusztus 14.-én, a pécsi Széchenyi téren megtartott népgyűlésen. Már napokkal előbb, a sajtóban megkezdődött a nagyközönség „megdolgozása”: „Munkások! Elvtársak! Vasárnap f. hó 14-én de. 10 órakor a Széchenyi-téren nagy tiltakozó népgyűlést tartunk a Horthy-uralomnak Baranyába való bevonulása ellen.

Pécs és környéke egész proletár tömegeinek, férfiaknak és nőknek ott kell lennie ezen a gyűlésen, hogy tiltakozásunk mennél hatalmasabb, mennél messzebbhangzóbb legyen. Agitáljon mindenki a népgyűlés sikere érdekében! – Szocialista Párt”

Dobrits és Linder Béla – Pécs akkori polgármestere, aki kilenc egész napig volt a Károlyi-kormány hadügyminisztere – gyújtó hatású beszédeit lelkesen üdvözölte a főként, az 1919-es Tanácsköztársaság bukása után ide menekült vörösökből, valamint nemzetiségiekből álló „tömeg”. „Megteremtjük a Baranyai Szerb–Magyar Köztársaságot és köztársasági államformában újrateremtjük a Pécs–baranyai Szabadságszigetet! Nem adjuk oda hazánkat, szülővárosunkat, nem adjuk oda a darútollas Horthy-pribékeknek” .

Úgy vélték, „az új köztársaság” megoldást jelenthet a többszörös problémára: Egyfelől, a Trianont követő tárgyalások értelmében a megszálló szerb-szlovén-horvát csapatoknak 1921 augusztus végéig el kellett hagyniuk a megszállt baranyai, bácskai területeket. Ez persze, nem igazán tetszett a megszállóknak, még úgysem, hogy Bácskát, a Délvidéket nekik ítélték a békeszerződésben.

I. Péter király és kormánya abban reménykedett, hogy – ha számukra kedvezően alakulnak a körülmények – ezek a területek még náluk maradnak. Másfelől az itt menedéket kapott, a Károlyi-idők és a későbbi bolsevik-éra alatt magukat exponált menekültek is tartottak attól, hogy ha a magyarok bevonulnak Pécsre, vége lesz a jó világnak.

Ekkoriban ugyanis – Bécs mellett – Pécs számított a kommunista emigráció másik központjának. Harmadrészt, számos szerb, horvát, bosnyák, sokác, bunyevác, - bár mindent összevetve tekintve kevesebben voltak, mint az itteni magyarok -, nemzetiségi alapon támogatta az ötletet. Csak megjegyzésként: az 1919-es népszámláláson „diszkréten” megsúgták a számlálóbiztosoknak, hogy a megszálló szerb-szlovén-horvát csapatok katonáit is számolják hozzá a lakossághoz.

Mert így mégiscsak „javulnak” az arányok… Úgy tűnt, hogy mindent adott ahhoz, hogy még több területet szakítsanak el a megcsonkított Magyarországból. Ezért aztán, sok mindenre hajlandóak is voltak. A Szerb-Szlovén-Horvát Királyság (ebből lett a későbbi Jugoszlávia, 1929-ben) erősen kommunista-ellenes vezetői például simán elnézték a bolsevik propagandistáknak, hogy nyíltan hirdessék a munkások között a szovjet eszméket, dicsőítsék az orosz forradalmat. Ezt otthon nem tűrték volna el, de itt, a „szent” célért, mindent. Az már egy másik kérdés, hogy a helyi bányászok, munkások nemigen voltak vevők a vörös propagandára…

Tulajdonképpen itt dőlt meg a pár napon át fennálló új államalakulat. Mert mindössze két dolog hiányzott a fennmaradásához: a külső támogatottság – I. Péternek esze ágában sem volt szembe szegülni az antanttal, ha ezek a megyék az ölébe pottyannak, jó, ha nem, hát nem – és belső, valós erők, melyekre támaszkodhatott volna.

Hiába hirdették ki megszületését másnap, tizenötödikén több környékbeli városban is, hogy a helyiek mostantól egy független állam polgárai, azok jórészt csak néztek, hogy mi ez az új őrület. Felteszem, a háború, Trianon, az ilyen-olyan megszállások után már nagyon elegük lehetett az egész politikának nevezett mulatságból és leginkább arra vágytak, amire a legtöbb ember mindig is: hogy nyugodtan élhesse a maga kis életét. A rövid, de tündöklőnek nem nevezhető pár nap után a rövid életű törpeállam potentátjainak már nem is volt más dolguk, mint sürgősen csomagolni és pucolni.

A legszebbre talán utolsó röpiratuk sikerült, amelyben tájékoztatták a lakosságot, hogy „átmenetileg szüneteltetik a szabadságért való küzdelmet”, valamint értesítették a „szabadságra” vágyó polgárokat, hogy 21-én reggel héttől osztják a dohánygyár épületében az útleveleket a kivándorláshoz.

Dobrovits a későbbiekben azt állította, hogy ez valóságos népvándorlás volt, 15-20 ezer ember hagyta el a vidéket, hogy Nikola Pašić szerb miniszterelnök védőszárnyai alá húzódjon. „A menekültek egy része a megtévesztett munkások és családtagjaik köréből kerültek ki, de jelentős volt a baranyai vidéki délszlávok elvándorlása is, akiknek a délszláv kormány földet ígért.”

Pontos adatok nincsenek a menekülők számáról, egy azonban bizonyos: teljesen felesleges volt útnak indulniuk. Horthy kormányzó nem bánt keményen a visszatérő területek lakosságával, még a kérészéletű köztársaság „élharcosai” számára is hamarosan amnesztiát hirdetett.

„A magyar közigazgatás tevékenysége hivatalosan azzal kezdődött, hogy augusztus 19-én Rajić szerb kormánybiztos átadta a városházát Gosztonyi Gyulának, Pécs város kormánybiztosának. A pécsi városi rendőrséget megerősítették egy karhatalmi szakasszal is.

Másnap, augusztus 20-án megszállták a középületeket, 21-én pedig Pécsre érkezett egy csendőrszázad.”  Az augusztus 22-én bevonuló magyar alakulatokat hatalmas éljenző tömeg fogadta, akik aligha azért vonultak az utcára, mert muszáj volt nekik…

Ebből is látszik hogy még a magyar is akarta darabolni kis országunkat, nem volt elég az idegen ajkúak csonkitgatása, még a magyar a magyar ellen tört.

Megosztás a facebookon

A történelmi Magyar Királyság középpontjának helyét 1880-ban mérték ki Szarvas közelében.

Mihálfi József főgimnáziumi tanár 1880-ban kiszámította, hogy a Kárpát-medence földrajzi közepe Szarvas térségébe esik. A helyiek rendkívüli fontosságot tulajdonítottak a dolognak, melyet a kornak megfelelő eszközök segítségével büszkén népszerűsítettek.

A Nagy-Magyarország mértani középpontját jelző Kreszan-féle szélmalmot azonban száz évvel ezelőtt lebontották, helyét sokáig mindössze egy malomkő jelölte.

A jelenlegi szélmalmot Gödri István tervei alapján 1940-ben készítették el. 1932-ben újra felmérték a Magyar Királyság földrajzi középpontját. Az ekkor korrigált országközéppont az eredetitől fél kilométerrel távolabbra került, a szarvasi arborétummal szemben fekvő területre, a Holt-Körös és a Zöldpázsit-körgát közé.

A kijelölt pontra egy dombot és egy szélmalom formájú emlékművet építettek, terméskőből. 2000. augusztus 18-án felavatták a Szarvasi Történelmi Emlékutat, amely Szarvas központjából a történelmi Magyarország régi mértani középpontjához vezet.

Az emlékutat szegélyező emlékműveket Lestyán-Goda János fafaragó művész készítette.

A Nagy Magyarország középpontját érdemes egyszer az életben felkeresni.

Nem feledve azokat a jelszavakat: "Csonka Magyarország nem ország, Nagy-Magyarország Mennyország." és a Nem, Nem Soha.....mondatokat

Erdély, Felvidék, Kárpátalja.....ne soroljuk fel mind, mert szívünkben érezzük Őket. Egyszer talán majd gyermekeink unokáink elmondhatják,  a Nagy-Magyarországon élnek.

Megosztás a facebookon

Mit köszönhetett Szeged és Magyarország a Horthy rendszernek?

-A szegedi Tudományegyetem Szegedre menekítése Kolozsvárról. Így Szeged egyetemi várossá emelése, az Egyetemi Klinikák felépítése.

-A fogadalmi templom, a Dóm tér, Európa legnagyobb zárt terének felépítése.

-A Honvéd téri református templom felépítése saját vagyonából.

-Ingyenes gyógyellátás, táppénz bevezetése, elsőként Európában.

-Napi 8 órás munkaidő bevezetése

-GYES bevezetése

-A kontinens első metrója (földalattija), Budapest kiépítése

-A világ első rádió központja, 500 tanyasi iskola építése

-S közben a Horthy bírtok egyetlen négyzetméterrel sem nőtt, sem a bankszámlája nem növekedett kormányzósága idején.

-az egész Horthy rendszerben 1 kilogramm kenyér 40 fillér volt, az átlagbér pedig meghaladta a mostani átlagot.

-A pengő Európa egyik legerősebb valutája volt.

Csak gondolatokba szedve, összehasonlítva a Horthy és Orbán rendszerét, ki javára is dől az a mérleg? Ja és Horthy egy szétrombolt megcsonkított országot kapott, míg Orbán egy átmentett vagyontalanított Köztársaságot!

Megosztás a facebookon

1842. augusztus 24-én rakta le József nádor, az ország előkelőségei jelenlétében, a Lánchíd pesti pillérének jelképes alapkövét. A 380 méter hosszú építményt, mely Magyarország első jelentős állandó folyami hídja volt, egy évtizedes munka eredményeként, 1849 novemberében adták át a pest-budai polgárok számára.

Az 1839-40-es országgyűlésen törvénybe foglalták a híd megépítését, 87 esztendőre a Részvénytársaság birtokába bocsátották a területet, így megkezdődhetett a munka. Két esztendőt vett igénybe, mire a cölöpöket leverték, így aztán az alapkőletételre csak 1842. augusztus 24-én kerülhetett sor; a Barabás Miklós által festményen megörökített eseményen József nádor helyezte el az első, szimbolikus követ a Duna talapzatában. A munkálatokat ekkor már – a külföldön tartózkodó William Tierney Clark helyett – egy megbízott mérnök, a skót származású Clark Ádám irányította, aki egykoron a Dunai Gőzhajózási Társaság szolgálatában került Magyarországra.

Hat évig tartott, míg a híd roppant kőpillérei megépültek, 1846 októberéből pedig megkezdődhetett a fémszerkezet összeszerelése. Már 1848 forró márciusa volt, amikor a híd rugalmasságát biztosító hatalmas fémláncokat elkezdték bekötni. Bár ez a művelet meglepően gyorsan haladt, július 18-án, az utolsó szál beszerelése közben az egyik szem szétpattant, és a súlyos fémlánc a Dunába zuhant. A baleset egy munkás életét követelte – ekkor egyébként Széchenyi és a tervezők is a folyóba estek –, emellett pedig hosszú időre elodázta a Lánchíd átadását.

Az 1849 májusában zajló ostrom során kisebb sérüléseket szenvedő Lánchidat aztán 1849. november 20-án Haynau császári főparancsnok adta át a két város polgárainak. Bár Buda és Pest között már másnap megindulhatott a gyalogos forgalom, a munkálatok még nem fejeződtek be, Marschalkó János híres oroszlánjai – valamint a Sina és Széchenyi famíliák címerei – ugyanis csak 1852-ben kerültek a hídfőkhöz.

Az átkelőhely hamarosan az – 1871-ben – egyesített Budapest egyik legfontosabb közlekedési csomópontja lett, nem véletlen, hogy a kivitelezők, William Tierney Clark és Clark Ádám később számos elismerésben – és 20 000 koronás prémiumban – részesültek. A dunai építmény 1899 novembere, az átadás 50. évfordulóján tartott ünnepség óta viseli a Széchenyi lánchíd nevet, de a köznyelv egyszerűen csak Lánchídnak hívja; 1876-ig, a Margit-híd átadásáig egyébként ez volt a főváros két partja között az egyetlen szárazföldi útvonal.

A híd a második világháború alatt, Budapest ostroma során szinte teljesen elpusztult, miután a németek – utolsóként a fővárosi Duna-hidak közül – 1945 januárjában ezt is felrobbantották. 1947-ben a kormány törvényt hozott a Lánchíd újjáépítéséről, az átkelőt pedig 1949 novemberében, az első híd megnyitásának 100. évfordulóján ismét felavatták.

Azóta a Széchenyi által megálmodott Lánchíd Budapest egyik leghíresebb nevezetességének számít, mely minden napszakban nélkülözhetetlen gyöngyszeme a dunai panorámának.

2018 augusztus 20-n lezárták a gépjármű forgalmat, és átadták a hidat csak a gyalogosoknak. Dobogó szívvel sétáltunk mi is át rajta, átérezve a magyar történelem egyik legszebb alkotását!

Megosztás a facebookon

 

Most a magyar címerben látható hármas halomról szeretnék írni nektek blogomban. Mi is az a három halom, három hegy címerünkben:

Mivel a hármas halom színe általában zöld, természetes halom lehetett az előképe, mely összefügghet a koronázási dombbal. Először Werbőczy István Tripartitiumában 1514. Pars I. titulus 11. § 3. történik említés arról, hogy Magyarország címerében a hármas halom három hegységet (Tátra, Mátra és Fátra) jelképez, de ekkor még nincs szimbolikus értelme.

 Érintette a hármas halom kérdését Szentiványi Márton (Curiosoria et selectiora variam scienciarum miscellanea, Nagyszombat, I. 1691. 118.), majd részletesebben is kifejtette Koller József (Cerographia, 1734: "Alteram scuti partem Montes Regni praecipui, iique summi insigniunt. Nomen illis: Tatra, Matra, Fatra vulgare passim (...) atque omnium est cognitum".) és Timon Sámuel (Imago Novae Hungariae, 1734). Timon a fentiekhez hozzáteszi, hogy a kettős kereszt a Magyar Királyság ősi jelképe, melyet a hármas halomra helyeztek.

Foglalkozott a kérdéssel Bél Mátyás is két művében (Notitia Hungariae novae historico-geographica. Bécs, 1736. 515-16., ahol ismerteti Timon magyarázatát, de megjegyzi, hogy egyesek szerint a hármashalom Pannonhalmát jelképezi; valamint Compendium Hungariae geographicum. Pozsony, Kassa, 1777. 4.). Meg kell jegyezni, hogy nem mindegyik említett szerző magyarázza a sávokat, illetve a hármas halmot azonos módon.

A Tátra, Mátra és Fátra hegység azonosítása a hármas halommal mindazonáltal valószínűleg csak azért történt meg, mert ezek rímelnek egymásra a legjobban, akárcsak az sávok esetében, melyek Werbőczy magyarázata szerint „a négy ezüstös folyót” (Duna, Tisza, Dráva, Száva) jelentik. 

Schwartner Márton szerint a középkori ország három rendjét (főpapság, főurak, nemesség) jelképezi, Bartholomaeides László szerint a Felvidék három nemzetiségét (magyar, német, szlovák) jelenti, Pray György pedig stilizált koronát látott benne (és a hármas halom legkorábbi, lebegő megjelenése a kettős kereszt alatt valóban koronára emlékeztet).

A 18. századi szimbolikus magyarázatok hatására a következő századi szlovák közfelfogásban az a nézet alakult ki, hogy a hármas halom és a kettős kereszt ősi szlovák jelképek, mert a három hegység közül kettő (a Tátra és a Fátra) a szlovák nyelvterületen fekszik. Ezért lett Szlovákia címere is a (kék) hármas halomra helyezett kettős kereszt (korona nélkül). Ezt is a szlovákok ellopták címerünkből... A trianoni szerződés megkötése előtt a szlovákok ezen az alapon követelték Csehszlovákia déli határának a meghúzását is a Mátra vonalán, ahol az ősi szláv megtelepedést igyekeztek bizonyítani.

A Rákóczi címer 1597-es bővített változatában a hármas szikla a megadományozott szilárd erényeinek és hűségének jelképe, a vörös mező pedig azt jelenti, hogy a véráldozattól sem riad vissza.

Még jó hogy hogy a Mátra hegységet nem Szlovákiához csatolták, vagy épp most nem csatolják hozzá. Maradjon meg nekünk Magyarországnak a szép Mátra hegység, a maga 1014 méteres Kékes csúcsával.

Megosztás a facebookon

1938. augusztus 20-án, Berlinben titkos tárgyalások kezdődtek, ahol a német felet Hitler és Ribbentrop, Magyarországot pedig Horthy és Kánya Kálmán külügyminiszter képviselte. A Führer a második napon, augusztus 21-én tette meg híres ajánlatát: azt kérte a kormányzótól, hogy üzenjen hadat Prágának, Németország pedig – segítségnyújtás címén – beavatkozik majd, és eldönti a küzdelmet. Az agent provocateur szerepéért cserében Magyarország megkapta volna egész Szlovákiát – a történelmi Felvidéket – és Kárpátalját is, Horthy azonban mégsem fogadta el az ajánlatot.

Ennek nem csak az volt az oka, hogy a Magyar Királyi Honvédség erőit nem érezte felkészültnek a támadáshoz, hanem az is, hogy az agresszió minden bizonnyal általános háborúhoz vezetett volna. A kormányzó nem akarta, hogy a felelősség ezért az ő vállára nehezedjen, másrészt pedig meg volt győződve arról, hogy Németország ebben a küzdelemben nem arathat győzelmet; egyes források szerint Horthy ezt Hitlerrel is közölte, aki rendkívül dühös lett a visszautasítás miatt.

A hatnapos tárgyalások tehát eredménytelenül végződtek, ráadásul augusztus 28-án Magyarország megkötötte a kisantanttal a bledi egyezményt, melyben – a fegyverkezési egyenjogúság elismeréséért cserében – lemondott arról, hogy fegyverrel érvényesítse területi követeléseit. Ennek nyomán Hitler is letett a Csehszlovákia elleni háborúról, és elfogadta Daladier és Chamberlain ajánlatát, akik a müncheni konferencián, szeptember 29-én gyakorlatilag cserben hagyták Benest, és beleegyeztek a Szudéták német okkupációjába. Magyarország Münchent követően, egy német–olasz döntőbizottság révén, az első bécsi döntéssel (1938. november 2.) korlátozottan érvényesíthette követeléseit – amikor a közvélemény felháborodott a mérsékelt revízión, Hitler állítólag azt mondta, hogy „a magyarok túl sokat akarnak és túl olcsón.

” Horthy visszautasítása mindenesetre egy évvel elodázta a háborút – és Magyarországot 1941-ig távol tartotta tőle –, Csehszlovákia sorsa azonban így is megpecsételődött. A Szudéták hegylánca nélkül védtelenné vált köztársaság – Cseh-Morva Protektorátus néven – 1939 márciusában német megszállás alá került, hazánk elfoglalta Kárpátalját, a maradék területen pedig létrejött a Josef Tiso vezette független szlovák állam.

Mert mi csak mindent "békés" úton akarunk elintézni! Most is arra várunk így soha nem kapjuk vissza legalább a magyar lakta területeinket!

Megosztás a facebookon