1818. július elsején látta meg a napvilágot Semmelweis Ignác, Budán, a Tabánban a mai Apród utca 1-3 alatti házban. És elmondhatjuk: nagy szerencséje volt édesanyjának és neki, hogy egészségben átvészelték a szülés és születés nehézségeit. Hiszen akkor még az „Anyák megmentője” nem gyakorolta orvosi hivatását, nem tette meg felfedezését.

Azt a ma már pofonegyszerűnek tűnő felfedezést, miszerint: nem árt, ha néha kezet mosunk. Esetleg fertőtlenítőszerrel…

A Magyar életrajzi Lexikon szerint a bécsi kórbonctani intézetben dolgozott mint boncolóorvos, egy idő után átkérte magát a szülészeti klinikára, ahol az orvostanhallgatók korabeli kiképzése is folyt. „Akárcsak a többi szülészeti intézetben, itt is igen nagy volt a gyermekágyi láz halálozási arányszáma, ellentétben a bábák oktatását végző másik bécsi klinikával, ahol ilyen betegségek ritkábban fordultak elő.

Velencei útjától Bécsbe visszatérve értesült barátjának, Kolletschka tanárnak tragikus haláláról. A törvényszéki orvostan tanára boncolás során szerzett fertőzésben halt meg, és Semmelweis átnézve a boncolási jegyzőkönyvet, megállapította, hogy barátjának kórbonctani lelete azonos volt a gyermekágyi lázban elhalt anyák kórbonctani elváltozásaival. Ennek alapján fogalmazta meg korszakalkotó megállapítását, hogy a gyermekágyi láz nem önálló kórkép, hanem fertőzés következménye” Ez volt az a hatalmas felfedezés, egy azóta már mindennapi aktusnak tűnő cselekedet, de akkoriban tényleg anyák asszonyok ezreinek az életét mentette meg.

Mert a szülés akkoriban nagyjából úgy zajlott, hogy a doktor úr besétált a szülőszobába – esetleg egyenesen a boncteremből, ahol a szülés miatt félbehagyott egy érdekesnek ígérkező boncolást – és levezette a szülést, annak rendje s módja szerint. Aztán néhány nap múlva csodálkozva tapasztalta, hogy az újdonsült mama elhunyt, az akkor szülőágyi láznak nevezett, gyógyíthatatlan betegségben. Mindenféle fura fertőzésben, amelyek persze megelőzhetők lettek volna egy alapos kézmosással, de akkoriban eszközök – mikroszkóp, stb. – híján mit sem tudtak a baktériumokról, vírusokról, a fertőzések, betegségek okozóiról. Mivel semmilyen kézzelfogható bizonyítékot nem tudott felmutatni elmélete igazolására – egyszerű logikai következtetéssel jött rá, mi okozza a fertőzéseket: a higiénia hiánya – kollégái nagy része mindközönségesen hülyének nézte és nem vette komolyan „légből kapott” elméletét.

Hiába próbálta mind a gyakorlatban, mind írásaiban népszerűsíteni a fertőzést megelőző eljárások szükségességét a nőgyógyászatban és a sebészet terén, mindenütt csak falakba ütközött. Szinte ismeretlen magyar orvosként nem mérkőzhetett meg kora tudományos „nagyjaival”, akik nagy része mereven elzárkózott gondolatai elfogadásától.

A gyakorlat hiába igazolta Semmelweiset, a tekintélyükre és – természetesen – a saját, téves elméleteikre hivatkozó akkori orvos-potentátok ott tettek keresztbe neki, ahol csak lehetett. És lehetett, mert Semmelweis maga sem volt egy könnyű ember…

1865 júliusában elmezavar jelei kezdtek mutatkozni viselkedésében. Ekkor szállították be a - nekünk, magyaroknak sajnos nagyon is ismerős - döblingi elmegyógyintézetbe. Széchenyi István is volt itt ápolt…

Itt, betegsége miatti agresszív viselkedése miatt olyan súlyosan bántalmazták az ápolók, hogy ennek következtében, két hét múlva, 1865. augusztus 13.-án belehalt ellátatlan sérüléseibe. A boncolási jegyzőkönyvben különféle sebesülések, például többszörös végtagtörés megállapítása is szerepel… „Megkötözve orvosi ellátás nélkül a sebei okozta vérmérgezésben hagyták elpusztulni.”

Furcsa tréfája a sorsnak, hogy éppen az végzett vele, ami ellen egész életében küzdött. A tragédia nem csak őt sújtotta, felesége később morfinista lett, Béla fia pedig öngyilkos.

Egy nagyszerű ember ért dicstelen véget, aki csak a kései utókor ismert el… "Tragédiája azt bizonyítja, hogy az igazság felismerésének a képessége nem elegendő, és hogy olykor könnyebb felismerni az igazságot, mint meggyőzni róla a kortársakat.

Mivel Semmelweis nem a tudományos kutatók útját járta, erőfeszítései, hogy korának orvosi közvéleményét meggyőzze, kudarccal járt. Amikor azonban egy évszázad távlatából visszatekintünk e makacs, meg nem alkuvó magyar forradalmárra, hiányosságai ellenére meg kell állapítani, hogy az orvostudomány egyik legnagyobb úttörője volt.”

Megosztás a facebookon

"– Nem tudom – mondta –, nem azért vannak-e kivilágítva a csillagok, hogy egy napon mindenki megtalálhassa a magáét."

1900. június 29-én született Antoine de Saint-Exupéry, francia író és pilóta.

Antoine de Saint-Exupéry 1900-ban, egy vagyonos arisztokrata család gyermekeként született Lyon városában. A későbbi neves író és kalandor pilóta a francia haditengerészet előkészítő iskolájában kezdte meg tanulmányait, a záróvizsgán azonban megbukott, így a párizsi École de Beaux-Arts – Szépművészeti Iskola – építészet szakára iratkozott be. Saint-Exupéry 15 hónapot töltött el a neves intézmény falai között, ám végzettséget utóbb itt sem szerzett; ebben az időben alkalmi munkákból élt, majd 21 esztendősen katonai szolgálatra jelentkezett. A fiatalember kezdetben Strasbourg mellett állomásozott, később azonban kérvényezte felvételét a francia légierő kötelékébe, így Casablancába, majd egy párizsi ezredhez került. Egy légibaleset következtében menyasszonyának családja hamarosan rákényszerítette Saint-Exupéryt a leszerelésre, ám a Louise Léveque de Vilmorinnal tervezett házasság kudarcba fulladt, ezért 1926-ban a férfi – immáron civilként – visszatérhetett a levegőbe.

A kalandvágyó pilóta a következő esztendőkben oroszlánrészt vállalt a polgári légiposta-szolgáltatás kiépítésében: előbb a Toulouse-Dakar útvonalon ingázott, majd egy spanyol gyarmati repülőteret irányított a Szaharában, 1929-től pedig az argentin állam alkalmazásába lépett. Ezekben az években, az 1926-ban megjelenő A pilóta című novellával vette kezdetét Saint-Exupéry írói pályafutása, melynek legnagyszerűbb alkotásait a férfi személyes élményei ihlették. A déli futárgép (1929) című regény magját például a pilóta afrikai tapasztalatai szolgáltatták, a Femina-díjjal jutalmazott Éjszakai repülés (1931) pedig a kijelölt dél-amerikai légi útvonalak felderítése során született meg. Saint-Exupéry időközben házasságot kötött egy salvadori arisztokrata özveggyel, a színésznőként és írónőként is elismert Consuelo Suncin-Sandovallal, akivel élete végéig viharos kapcsolatban élt. A házastársak konfliktusai – a Louise-szal folytatott viszonyhoz hasonlóan – elsősorban Saint-Exupéry gyakori távollétéből és veszélyes hivatásából származtak, Antoine és Consuelo lélekőrlő vitáiban azonban a férj hűtlen viselkedése is komoly szerepet játszott; az évek alatt az író legismertebb szeretője a „Madame de B.” néven is ismert Héléne de Vogüé volt.

Antoine de Saint-Exupéry az 1935-ben megrendezett Párizs-Saigon repülőversenyen érkezett el életének következő fontos állomásához, melyet az író – a 150 000 frankos fődíj megszerzésének reményében – André Prévot navigátor segítségével próbált teljesíteni. Az út során a páros súlyos repülőgép-balesetet szenvedett Egyiptomban, de hatalmas szerencsével, négynapi szörnyű nélkülözés után végül mindketten megmenekültek a szomjan halástól. Saint-Exupéry itteni élményei alapján írta meg a számos díjjal jutalmazott Az ember földje című regényt, de a „kis herceg” oldalán felbukkanó pilótában is felfedezhetjük az alkotót. A férfit újabb balesete sem tántorította el szenvedélyétől, mi több, a második világháború kitörésekor katonai szolgálatra jelentkezett, majd Franciaország összeomlása után a tengerentúlon keresett menedéket.

Az Egyesült Államokban Saint-Exupéry komoly propagandát folytatott az amerikai hadba lépés érdekében, egy ideig a kanadai Quebec Cityben élt, legfőbb művét, A kis herceget azonban már New Yorkban jelentette meg. A pilóta 1943-ban visszatért az európai hadszíntérre, hogy – ekkor már híres, sőt, a megszállt Franciaországban betiltott „zsidóbarát” íróként – hazája felszabadításáért harcoljon: Saint-Exupéry már betöltötte 43. életévét, messze túlhaladt azon a koron, amikor a szabályok lehetővé tették volna bevetését, ő azonban elég elszántnak bizonyult ahhoz, hogy ismét szolgálatba léphessen. Hazafias áldozatvállalása ellenére az arisztokrata férfit hamarosan a „szabad Franciaországban” is elhallgattatták, ugyanis az író publicisztikáiban többször is bírálta Charles de Gaulle tábornokot, aki válaszul kollaboránsnak titulálta kritikusát. Saint-Exupéryt komolyan megviselték az őt ért rágalmak, a támadások hatására az alkoholhoz nyúlt, ezért egyesek úgy vélik, halálában lelkiállapota is szerepet játszhatott.

Antoine de Saint-Exupéry 1944. július 31-én, egy Lockheed P–38-as típusú repülőgéppel indult el Korzika szigetéről végzetes küldetésére, melynek célja – a dél-franciaországi Dragoon-hadművelet előkészítéseként – a Rhône völgyében állomásozó német csapatok helyzetének felmérése volt. Az író végül sohasem tért vissza a felderítésről, egy asszony pedig utóbb Toulon közelében egy francia repülőgépet látott a tengerben. Néhány nappal később egy azonosítatlan holttestet fedeztek fel a partvidéken, melyet szeptemberben a már felszabadított Carqueiranne faluban temettek el. Saint-Exupéry eltűnése jelentős szerepet játszott hősi mítoszának megszületésében, és hozzájárult az 1948-ban megjelentetett Citadella, és a több mint 50 nyelvre lefordított A kis herceg sikerében.

A feltételezett katasztrófa óta eltelt évtizedek során számtalan elmélet született azzal kapcsolatban, hogy mi történhetett 1944. július 31-én: utóbb két német háborús veterán – Robert Heichele és Horst Rippert – is azt vallotta, hogy lelőtte Saint-Exupéry gépét, a Luftwaffe feljegyzései azonban nem igazolták a katonák beszámolóit. Többen arra gyanakodtak, hogy a férfi szívproblémái miatt veszítette el uralmát a Lockheed P–38-as felett, de egyesek azt is valószínűnek tartották, hogy a labilis lelkiállapotú pilóta öngyilkosságot követett el. A rejtély megoldásához egy Marseille környéki halász, Jean-Claude Bianco segítette közelebb a kutatókat, aki 1998-ban felfedezte Saint-Exupéry ezüst karkötőjét a tengerben. Hamarosan egy Lockheed P–38-as darabjai is előkerültek az öbölben, a roncsokat vizsgáló tudósok azonban nem találtak arra utaló nyomot, hogy a repülőgép ellenséges találat miatt zuhant le.

Bár a sajtó 2008-ban megnevezte a „tettest”, Horst Rippert német veteránt, a bizonyítékok döntő része ellentmond a férfi vallomásának, az ellenben valószínű, hogy a carqueiranne-i temetőben A kis herceg szerzőjének földi maradványai nyugszanak.

Megosztás a facebookon

A héten a Balatonról szól nekem minden. Nyaralás pihenés a magyar tengernél. Na de hogy is keletkezet a Balaton?

A Balaton létrejötte a pannon (miocén) korra nyúlik vissza, amikor hazánk területének nagy részét a Pontusi-tenger, majd ennek maradványa, a Pannon-tó borította. A tavat a beömlő vizek hordaléka lassan feltöltötte, és ez az agyagos-homokos üledék lett később a Balaton teknőjének vízzáró rétege.

A pliocén végén vulkáni tevékenység kezdődött, majd a felszínre ömlő láva kihűléséből keletkezett a tanúhegyek bazaltkőzete. Az egykori bazalttakaró nyomai ma is megtalálhatók a Balaton-felvidéken (Badacsony, Tihanyi-félsziget, Káli-medence, Fonyód, Balatonboglár…).

A tűzhányók működését vulkáni utóműködés követte, a Tihanyi-félszigeten mintegy 100 gejzírkúpot épített a feltörő meleg víz, de ez vájta ki a tapolcai Tavasbarlang járatait is. A Hévízi-tó is vulkáni utóműködés eredményeként keletkezett, de például a balatonfüredi és a kékkúti savanyúvíz is ennek a jelenségnek köszönhető. A pleisztocénben kezdődő utolsó eljegesedés idején észak–déli és erre csaknem merőleges törések szántották át a területet, és a kéregdarabok bezökkenése folytán kezdett kialakulni a mai Balaton medre.

Ezt az időszakot a mainál sokkal hűvösebb és csapadékosabb klíma jellemezte, így a csapadékvíz összefolyásával, mintegy 22 000 évvel ezelőtt kialakult a Balaton. Kezdetben a Balaton vízállása mintegy 12 m-rel volt magasabb, mint ma, a magas vízállást a Sió vezette le. Mintegy 12 000 évvel ezelőtt a vízszintet a felmelegedő, csapadékszegényebb klíma csökkentette, s az átmeneti kőkor idején, csaknem ki is száradt a Balaton.

Kb. 7000 évvel ezelőtt azonban újból csapadékos lett a klíma, s ekkor a tómedence újból feltöltődött vízzel.

De vannak regék is a Balaton keletkezéséről. Íme az egyik legismertebb:

Élt egyszer a Balaton vidékén egy tündérszép királylány, aki aranyszőrű kecskenyáját a tihanyi hegy fokán legeltette. Nemcsak hogy gyönyörűnek, de szelídnek, jószívűnek, okosnak és türelmesnek teremtette a Jóisten, csakhogy néma volt. Apja, a király bármi áron gyógyírt akart találni szótlanságára; messze földről hozatott orvosságokat, javasasszonyokat, kuruzslókat, varázsfüvek, de hasztalan, lányán senki sem segíthetett.

Egy napon azonban úgy tűnt, felfénylik a szerencsecsillaga. Felmerült a Balaton vízéből az ősz szakállú hullámkirály és alkut ajánlott neki. Arra kérte, gyógyítsa meg halálos betegségbe esett fiát, cserébe visszakaphatja a hangját. A szerencsétlen ifjúba csak hálni járt a lélek, bajára orvosság csak egy volt: a szerelem. Abban a pillanatban azonban, amikor a királylány rámosolygott, visszatért belé az élet és visszamosolygott (mióta eszét tudta, először), a lány pedig ugyanakkor csengő és kristálytiszta hangon megszólalt.

Mátkaságuk egy ideig felhőtlen boldogságban telt, mígnem a királylány szívébe befészkelte magát a kevélység. Annyira el volt telve a hangjától, hogy dölyfös lett, lenéző – meg volt róla győződve, hogy ő a legtökéletesebb lény a földön. Hamarosan már senkihez sem szólt, úgy gondolta, egyetlen ember sem érdemli meg, hogy hallja az ő hangját. Vissza is adta a hullámkirály fiának a jegygyűrűt, akit csakhamar elsorvasztott a bánat. Apja dühe aztán hatalmas vihart kavart: felkorbácsolta a Balatont, a föld is megnyílt, tüzet okádtak a tihanyi hegyek, izzó sziklák hullottak, égő szurokpatakok folytak le a selymes füvű legelőkön. Az aranyszőrű kecskenyáj a víznek ment, körmeiket, a tihanyi kecskekörmöket máig kivetik a hullámok. A királylány nyomtalanul eltűnt, senki nem tudta, hol érte utol a hullámkirály förtelmes bosszúja. Végső csapásként arra lett átkozva, hogy a tihanyi visszhang formájában mindenkinek feleljen, akitől életében kevélysége miatt sajnálta a szót.

Így aki csak teheti menjen el pár napot pihenni Magyarország egyik legszebb részére a Balatonhoz.

Megosztás a facebookon

451. június 20-án vívták Attila király (ur. 434-453) és Aetius nyugatrómai hadvezér seregei a catalaunumi csatát, melyben a császárság és a vele szövetkezett törzsek taktikai győzelmet arattak a hunok felett. Bár az ütközet jelentősége mind a mai napig viták forrása a történészek körében, az tény, hogy ez volt Róma utolsó jelentős győzelme a birodalmat elárasztó barbárok ellen.

Annak dacára, hogy Attila mint véreskezű hadúr, és „Isten ostora” maradt meg Európa emlékezetében, a valóságban uralkodása nagy részében békés viszonyt tartott fenn a Nyugatrómai Birodalommal. A kettéosztott császárság nyugati felében ekkor III. Valentinianus (ur. 424-455) uralkodott, de helyette a birodalom ügyeit a tehetséges Flavius Aetius intézte, aki hosszú időt töltött Rúga hun király udvarában, és jó barátságot ápolt Attilával is. Ennek köszönhetően a rómaiakat – évi adó fejében természetesen – hosszú ideig elkerülték a nomád nép támadásai.

451-re a két birodalom viszonya mégis háborússá vált, amit a későbbi történetírók – például a bizánci Prokópiosz, és a gót Jordanes – két okkal magyaráztak: először is, Bizáncban 450-ben Marcianus (ur. 450-457) került hatalomra, aki felmondta a hunoknak fizetett adót, és erre biztatta Valentinianust is; másfelől Valentinianus nővére, Honoria okozott gondot, aki házasságot kötött egy idős római szenátorral, de a frigytől később már szabadult volna, ezért gyűrűt küldött Attilának, hozományként pedig felajánlotta a nyugati birodalom felét. Miután a hun király hiába követelte Valentinianustól Honoria kezét, bosszúhadjáratot indított a germán és frank szövetségesek – foederatusok – által uralt Gallia provincia kifosztására.

Attila támadása a tőle rettegő törzsek egy részét behódolásra ösztönözte: a gepidák, keleti gótok, burgundok és a – Rajna jobb partján tanyázó – ripuári frankok 451 tavaszán csatlakoztak a hun király seregéhez, mely a csata előzményeként felégette többek között Argentoratum (Strasbourg), Augusta Treverorum (Trier), Rotomagus (Reims) városokat, és Aetius érkezése előtt ostrom alá vette Aurelianit (Orléans-t) is. A római hadvezér Gallia déli részén szervezte meg a birodalmi hadsereget, mely felerészben római legionáriusokból állt, másik felét pedig a szövetséges germán és frank népek katonái adták. Aetiushoz csatlakoztak a száli frankok, a Sangiban által vezetett alánok és Theoderik király vizigótjai is, az egyesült sereg aztán előrenyomult Aureliani felé. Miután Attila tudomást szerzett arról, hogy jelentős seregtestek közelednek felé, visszavonult északra, és a mai Troyes város közelében fekvő – közelebbről meg nem határozható – Catalaunum mellett állt fel a rómaiakkal szemben. A későbbi krónikások több százezres létszámú hadseregek gigászi összecsapásáról beszéltek az ütközet kapcsán, a valóságban azonban legfeljebb 30-50 000 fős hadak találkozhattak a catalaunumi síkon.

Bár a csatát csak június 20-án vívták meg, a gepidák már előző éjszaka összecsaptak a frank előőrssel, miközben a hun fősereg vonulását biztosították. A védekező stratégiát választó Attila az ütközet reggelére szekérvárat állított fel a harcmező egyik felén, és ott várta a fejleményeket. Aetius késő délelőtt mozgósítani kezdett, felajánlotta a csatát, amit a hun király elfogadott, és frontális támadást indított a rómaiak ellen. Későbbi elemzők úgy vélték, Attila ezzel stratégiai hibát vétett, mert bekerítő hadmozdulatokkal akár az ütközetet is eldönthette volna; a közvetlen roham mindenesetre őrült vérengzésbe torkollott, melynek eredményeként az alánok elmenekültek a csatából. Aetius és Theoderik ezzel szorongatott helyzetbe kerültek, de átcsoportosítással és a római íjászok eredményességének köszönhetően sikerült feltartóztatniuk Attila előrenyomulását, majd később megfordítani a csatát. Theoderik halálával közben a római szövetségeseket újabb csapás érte, ez azonban nem várt eredményt hozott: miután királyuk elesett, a vizigótok vérszomjasan rontottak rá az ellenségre, és hamarosan megfutamították a hunok oldalán harcoló keleti gótokat.

Miután Attila szövetségesei a széleken futásnak eredtek, a király is a visszavonulás mellett döntött, és súlyos veszteségek árán a szekértábor falai mögött keresett védelmet. A csata még a sötétség leszállta után is zajlott, a harcmezőn pedig akkora lett a zűrzavar, hogy Thorismund, Theoderik vizigót király fia véletlenül a hun táborba vonult be, ahol kis híján életét vesztette. A csatatér elcsendesedése után Attila és seregei a szekértáborba szorulva várták a szövetségesek döntő rohamát – ezért mondhatjuk, hogy Aetius, ha abszolút módon nem is, de taktikai szempontból legyőzte a hun királyt.

A római vezér aztán a csata másnapjára átvedlett politikussá: úgy vélte, egy, a barbárokat Galliában megerősítő abszolút győzelem hasznosabb lesz számára, ha tárgyalásokat kezdeményez Attilával, és inkább hatalmi egyensúlyra törekszik. Aetius ennek jegyében szélnek eresztette szövetségeseit, Thorismundot pedig rábeszélte, hogy hatalma biztosítása érdekében térjen haza Aquitániába. A táborukba szorult hunok eközben egyre várták a római támadást, mígnem három nap után azt tapasztalták, hogy a catalaunumi mezőt elhagyták az ellenséges hadak. Téves tehát az az állítás, hogy a hunok döntő vereséget szenvedtek volna Galliában: ezt mi sem cáfolja hitelesebben, mint Attila következő évi, Itália ellen vezetett hadjárata.

Bár a kora középkori történetírás a catalaunumi ütközetet a barbárság és a civilizáció ítéletnapi összecsapásaként interpretálta, hasonlóan alaptalan az a fejtegetés az is, hogy a hunok esetleges győzelme egész Európa leigázását eredményezte volna. A mítoszokkal szemben ugyanis a Rómára támadó nomádokat elsősorban nem a hódítás, hanem a zsákmányszerzés motiválta, ahogy a Rajnától Kaszpi-tengerig terjedő hatalmas birodalom sem egy szervezett állam, hanem barbár törzsek érdekszövetsége volt, melyet a területi növekedéssel arányosan egyre nagyobb zsákmánnyal kellett ellátni.

Attila hódításainak ingatagságát legjobban az jelzi, hogy a rettegett király 453-ban bekövetkező halála után az addig szövetséges germán törzsek egy szempillantás alatt romba döntötték a Hun Birodalmat.

Megosztás a facebookon

Az 1. világháborút az Antant a német hegemónia ellen vívta.

Ne beszéljünk arról, hogy mi lett volna, ha a németek győznek. Nyilván akkor létrejött volna egy német szuperállam, ami az Atlanti óceántól az Uralig terjed. Mint tudjuk, az Antantnak ezt sikerült megakadályozni. Milyen intézkedéseket hozhatott az Antant, hogy elérje ezt a stratégiai célt, a német vereség után?

1. Feloszthatta volna Németországot, mint ahogy ezt a 2. világháború után meg is tette. (tudom, nem Antantnak hívták, de a tagjai majdnem ugyanazok, nyilván az érdekeik nem változtak 20 év alatt)

2. Feloszthatta a Monarchiát és Németország hátában, hogy az Antanttal szövetségben álló szatelit országokat hozzon létre. Ez történt.

Hogy lehet ezt a felosztást tartóssá tenni? Nyilvánvaló, hogy a Kárpát-medence központi országának a gyengítésével. Nem várható a magyaroktól ugyanis, hogy ebbe beletörődjenek, viszont ha a központ relative erős marad, akkor előbb-utóbb újra integrálja a körülötte levő országokat.

A nemzeti önrendelkezési elv, nyilvánvalóan kamu dolog volt. Mert a nemzeti önrendelkezési elvet soha, sem Európában sem máshol a világban azóta sem alkalmazták. Csak és kizáróan a németek és a magyarok ellenében akkor és ott.

Ha komolyan vették volna egy kicsit is, akkor nem tilthatták volna meg Ausztria-Németország egyesülését, és nem hagyhattak volna 3 millió szudéta németet a német-cseh határ túlsó oldalán. És egy tömbben élő magyarokat sem a határ közvetlen közelében. Ezért történt, hogy a magyarok bármilyen fórumon hivatkoztak erre a szép elvre, az mindenütt süket fülekre talált.

Hogy mennyire "esetleges" volt ez az elv, az is mutatja, hogy a délszláv háborúban már szóba se jött, mint elfogadható lehetőség. Helyette előjött a határok sérthetetlenségének az elve. Ami szintén szép elv, de ma alkalmazva az 1. világháború utáni ki nem mondott stratégiai célt szolgálja.

Az is kamu, hogy a magyarok elnyomták a nemzetiségeket, hiszen az 1910-es oktatási törvényben csak azt írták elő, hogy az államilag támogatott népiskolákban magyar nyelvet is kötelező oktatni. Ugyanebben az időben a britek az íreket fegyveres terrorral pacifikálták....

És azért most már meg lehet említeni a szlovák nyelvtörvényt is, ami egzisztenciát veszélyeztető pénzbüntetéseket helyez kilátásba a magyar nyelv használatáért 2009-től+ Ukrajna nyelvtörvénye 2017.

Nem mondom, hogy az antant országoknak konkrét és részletes terve lett volna az elkövetkező 100 évre, de állítom hogy valamennyi döntési helyzetben ez az elv érvényesült. (érvényesül) A minket ért"igazságtalanságon" lehet siránkozni, de sok értelme nincsen.

Nem mintha nem történt volna meg, de sokkal fontosabb, hogy belehelyezzük egy kontextusba, hogy képesek legyünk értelmes cselekvéseket produkálni. Ugyan elméleti kérdés, hogy mi történt volna Magyarországgal német győzelem esetén, de azt hiszem azt sem úszhattuk volna nemzeti sérelmek nélkül. Azt sem hiszem, hogy kevesebb lett volna....

Tehát arra vagyunk predesztinálva, hogy a sérelmeinkre emlékezve nyalogassuk a sebeinket?

Lehetne ez másképp is? Egyáltalán, hogy lehet kilépni a sérelmi politikából?

Megosztás a facebookon

Ismét egy rejtélyes gyilkosságot blogolok ma, folytatva az elkezdett történeteket.

Ma a Tompa Eszter gyilkosságot írom le, már amennyit megtudtunk róla, kezdik egy:

A titokzatos idegen felbukkanásával.

A 22 éves Tompa Eszter holttestét 2003. szeptember 23-án reggel fedezte fel egy kutyáját sétáltató nő Győrben, a Mosoni-Duna töltésénél.

Gyilkosa brutálisan végzett vele: összeverte, a földön húzta, fojtogatta, majd egy bálazsinórral megfojtotta.

Előző nap délután két kislány, aki ismerte a későbbi áldozatot, összefutott vele a város másik felén, Sashegypusztán, ahol a fiatal nő biciklivel haladt el mellettük. Még köszöntek is egymásnak. Tompa Eszter már távolabb járt, amikor egy bordó színű autó is elhaladt a kislányok mellett.

A kocsiban egy férfi ült, a lányok utólagos elmondása szerint egyedül.

Néhány pillanattal később azt látták, hogy ugyanez az autó megáll a nő mellett, a férfi kiszállt az autóból, megkerülte azt, majd visszaült és elhajtott. Amikor a kislányok odaértek, csak az áldozat eldőlt biciklijét, övtáskáját, mobilját találták a földön.

Közben megérkezett egy idősebb férfi is, aki szintén segíteni akart, bement az út mellett lévő bozótosba és a nő nevét kiabálta. Ez idő alatt visszajött a bordó autó, a benne egyedül ülő férfi a kislányokra mosolygott, hátrafelé intett, majd eltűnt.

A titokzatos férfit azóta sem sikerült a rendőrségnek megtalálnia, bár a nyomravezetői díj kitűzése után egy nő jelentkezett a rendőrségen. A tanú azt mondta, néhány órával Tompa Eszter elrablása előtt egy közeli kavicsbányánál látott egy férfit nézelődni a környéken. A férfi mellett egy bordó színű Volkswagen Passat volt, amelynek a rendszáma B betűvel kezdődött.

A rendőrség szerint feltehetőleg ebbe az autóba tuszkolták bele a nőt, de a Bándy-gyilkossághoz hasonlóan ennél az esetnél is kérdéses, hogy ezt egy ember egyedül elkövethette-e: az áldozat szervezetében nem találtak kábításra utaló szert.

A nő viszont minden bizonnyal nem önszántából került a kocsiba.

Portik Tamás letartóztatásával a rendőrök azt remélik, eddig megoldatlan, a kilencvenes években elkövetett gyilkosságokat sikerül majd felgöngyölíteniük.

Mindezt ez idáig sikertelenül.

Megosztás a facebookon