1112 éve kezdődött a pozsonyi csata, aminek végkimenetele a haza megtartását jelentette. Az ütközet magyar hadtörténelem egyik legnagyobb győzelme.

A német haderő katasztrofális veresége után 123 évig, 1030-ig senki idegen nem merte a lábát a Magyar Nagyfejedelemség, illetve királyság földjére tenni. S amikor ezt Konrád császár 1030-ban megkísérelte István királyunk olyan súlyosan megverte, hogy nyugodtan bevonulhatott Bécsbe is és véglegessé tette a Lajta-Fischa határt, amely 1920-ig fennmaradt.

A dicsőséges tény enyhíti azt az áldozatot amibe ez a siker került: nem csak Árpád mind a három fia vesztette életét az ötnapos öldöklésben, de valószínűleg Árpád maga is olyan súlyos sebet kapott, hogy azokba belehalt. Az életét áldozta, és Levente után most már – az egyetlen Zsolt kivételével – valamennyi vezér-fiát is. Így tehát a véglegesen megtelepedni kívánó, éppen állami berendezkedésükkel lekötött eleinkre támadt német-római haderőnek nem sikerült a magyarokat és az általuk képviselt civilizációt megsemmisíteni.

De bár a csatából győztesen kerültünk ki és a támadók csúfos vereséget szenvedtek, a harc a civilizációk között tovább folytatódott annak ellenére, hogy az évszázadok során felvállaltuk és sikeresen gyakoroltuk a „Nyugat védőbástyája” szerepet. Köszönet nem járt érte, csak folytonos megaláztatás, a trianoni szétdarabolás és a további erőfeszítés, hogy „a magyarok kiirtassanak”..""

Megosztás a facebookon