Hallották hírét a Baranya–bajai Szerb–Magyar Köztársaságnak? Pedig volt ilyen… Ha nem is létezett sokáig... Mindössze nyolc napig „tündökölt” a bohózatba illő operettállam.

Létrehozását Dobrovits Péter szerb-német származású festőművész javasolta 1921 augusztus 14.-én, a pécsi Széchenyi téren megtartott népgyűlésen. Már napokkal előbb, a sajtóban megkezdődött a nagyközönség „megdolgozása”: „Munkások! Elvtársak! Vasárnap f. hó 14-én de. 10 órakor a Széchenyi-téren nagy tiltakozó népgyűlést tartunk a Horthy-uralomnak Baranyába való bevonulása ellen.

Pécs és környéke egész proletár tömegeinek, férfiaknak és nőknek ott kell lennie ezen a gyűlésen, hogy tiltakozásunk mennél hatalmasabb, mennél messzebbhangzóbb legyen. Agitáljon mindenki a népgyűlés sikere érdekében! – Szocialista Párt”

Dobrits és Linder Béla – Pécs akkori polgármestere, aki kilenc egész napig volt a Károlyi-kormány hadügyminisztere – gyújtó hatású beszédeit lelkesen üdvözölte a főként, az 1919-es Tanácsköztársaság bukása után ide menekült vörösökből, valamint nemzetiségiekből álló „tömeg”. „Megteremtjük a Baranyai Szerb–Magyar Köztársaságot és köztársasági államformában újrateremtjük a Pécs–baranyai Szabadságszigetet! Nem adjuk oda hazánkat, szülővárosunkat, nem adjuk oda a darútollas Horthy-pribékeknek” .

Úgy vélték, „az új köztársaság” megoldást jelenthet a többszörös problémára: Egyfelől, a Trianont követő tárgyalások értelmében a megszálló szerb-szlovén-horvát csapatoknak 1921 augusztus végéig el kellett hagyniuk a megszállt baranyai, bácskai területeket. Ez persze, nem igazán tetszett a megszállóknak, még úgysem, hogy Bácskát, a Délvidéket nekik ítélték a békeszerződésben.

I. Péter király és kormánya abban reménykedett, hogy – ha számukra kedvezően alakulnak a körülmények – ezek a területek még náluk maradnak. Másfelől az itt menedéket kapott, a Károlyi-idők és a későbbi bolsevik-éra alatt magukat exponált menekültek is tartottak attól, hogy ha a magyarok bevonulnak Pécsre, vége lesz a jó világnak.

Ekkoriban ugyanis – Bécs mellett – Pécs számított a kommunista emigráció másik központjának. Harmadrészt, számos szerb, horvát, bosnyák, sokác, bunyevác, - bár mindent összevetve tekintve kevesebben voltak, mint az itteni magyarok -, nemzetiségi alapon támogatta az ötletet. Csak megjegyzésként: az 1919-es népszámláláson „diszkréten” megsúgták a számlálóbiztosoknak, hogy a megszálló szerb-szlovén-horvát csapatok katonáit is számolják hozzá a lakossághoz.

Mert így mégiscsak „javulnak” az arányok… Úgy tűnt, hogy mindent adott ahhoz, hogy még több területet szakítsanak el a megcsonkított Magyarországból. Ezért aztán, sok mindenre hajlandóak is voltak. A Szerb-Szlovén-Horvát Királyság (ebből lett a későbbi Jugoszlávia, 1929-ben) erősen kommunista-ellenes vezetői például simán elnézték a bolsevik propagandistáknak, hogy nyíltan hirdessék a munkások között a szovjet eszméket, dicsőítsék az orosz forradalmat. Ezt otthon nem tűrték volna el, de itt, a „szent” célért, mindent. Az már egy másik kérdés, hogy a helyi bányászok, munkások nemigen voltak vevők a vörös propagandára…

Tulajdonképpen itt dőlt meg a pár napon át fennálló új államalakulat. Mert mindössze két dolog hiányzott a fennmaradásához: a külső támogatottság – I. Péternek esze ágában sem volt szembe szegülni az antanttal, ha ezek a megyék az ölébe pottyannak, jó, ha nem, hát nem – és belső, valós erők, melyekre támaszkodhatott volna.

Hiába hirdették ki megszületését másnap, tizenötödikén több környékbeli városban is, hogy a helyiek mostantól egy független állam polgárai, azok jórészt csak néztek, hogy mi ez az új őrület. Felteszem, a háború, Trianon, az ilyen-olyan megszállások után már nagyon elegük lehetett az egész politikának nevezett mulatságból és leginkább arra vágytak, amire a legtöbb ember mindig is: hogy nyugodtan élhesse a maga kis életét. A rövid, de tündöklőnek nem nevezhető pár nap után a rövid életű törpeállam potentátjainak már nem is volt más dolguk, mint sürgősen csomagolni és pucolni.

A legszebbre talán utolsó röpiratuk sikerült, amelyben tájékoztatták a lakosságot, hogy „átmenetileg szüneteltetik a szabadságért való küzdelmet”, valamint értesítették a „szabadságra” vágyó polgárokat, hogy 21-én reggel héttől osztják a dohánygyár épületében az útleveleket a kivándorláshoz.

Dobrovits a későbbiekben azt állította, hogy ez valóságos népvándorlás volt, 15-20 ezer ember hagyta el a vidéket, hogy Nikola Pašić szerb miniszterelnök védőszárnyai alá húzódjon. „A menekültek egy része a megtévesztett munkások és családtagjaik köréből kerültek ki, de jelentős volt a baranyai vidéki délszlávok elvándorlása is, akiknek a délszláv kormány földet ígért.”

Pontos adatok nincsenek a menekülők számáról, egy azonban bizonyos: teljesen felesleges volt útnak indulniuk. Horthy kormányzó nem bánt keményen a visszatérő területek lakosságával, még a kérészéletű köztársaság „élharcosai” számára is hamarosan amnesztiát hirdetett.

„A magyar közigazgatás tevékenysége hivatalosan azzal kezdődött, hogy augusztus 19-én Rajić szerb kormánybiztos átadta a városházát Gosztonyi Gyulának, Pécs város kormánybiztosának. A pécsi városi rendőrséget megerősítették egy karhatalmi szakasszal is.

Másnap, augusztus 20-án megszállták a középületeket, 21-én pedig Pécsre érkezett egy csendőrszázad.”  Az augusztus 22-én bevonuló magyar alakulatokat hatalmas éljenző tömeg fogadta, akik aligha azért vonultak az utcára, mert muszáj volt nekik…

Ebből is látszik hogy még a magyar is akarta darabolni kis országunkat, nem volt elég az idegen ajkúak csonkitgatása, még a magyar a magyar ellen tört.

Megosztás a facebookon