451. június 20. | Attila királyt megállítják Catalaunumnál

451. június 20-án vívták Attila király (ur. 434-453) és Aetius nyugatrómai hadvezér seregei a catalaunumi csatát, melyben a császárság és a vele szövetkezett törzsek taktikai győzelmet arattak a hunok felett. Bár az ütközet jelentősége mind a mai napig viták forrása a történészek körében, az tény, hogy ez volt Róma utolsó jelentős győzelme a birodalmat elárasztó barbárok ellen.

Annak dacára, hogy Attila mint véreskezű hadúr, és „Isten ostora” maradt meg Európa emlékezetében, a valóságban uralkodása nagy részében békés viszonyt tartott fenn a Nyugatrómai Birodalommal. A kettéosztott császárság nyugati felében ekkor III. Valentinianus (ur. 424-455) uralkodott, de helyette a birodalom ügyeit a tehetséges Flavius Aetius intézte, aki hosszú időt töltött Rúga hun király udvarában, és jó barátságot ápolt Attilával is. Ennek köszönhetően a rómaiakat – évi adó fejében természetesen – hosszú ideig elkerülték a nomád nép támadásai.

451-re a két birodalom viszonya mégis háborússá vált, amit a későbbi történetírók – például a bizánci Prokópiosz, és a gót Jordanes – két okkal magyaráztak: először is, Bizáncban 450-ben Marcianus (ur. 450-457) került hatalomra, aki felmondta a hunoknak fizetett adót, és erre biztatta Valentinianust is; másfelől Valentinianus nővére, Honoria okozott gondot, aki házasságot kötött egy idős római szenátorral, de a frigytől később már szabadult volna, ezért gyűrűt küldött Attilának, hozományként pedig felajánlotta a nyugati birodalom felét. Miután a hun király hiába követelte Valentinianustól Honoria kezét, bosszúhadjáratot indított a germán és frank szövetségesek – foederatusok – által uralt Gallia provincia kifosztására.

Attila támadása a tőle rettegő törzsek egy részét behódolásra ösztönözte: a gepidák, keleti gótok, burgundok és a – Rajna jobb partján tanyázó – ripuári frankok 451 tavaszán csatlakoztak a hun király seregéhez, mely a csata előzményeként felégette többek között Argentoratum (Strasbourg), Augusta Treverorum (Trier), Rotomagus (Reims) városokat, és Aetius érkezése előtt ostrom alá vette Aurelianit (Orléans-t) is. A római hadvezér Gallia déli részén szervezte meg a birodalmi hadsereget, mely felerészben római legionáriusokból állt, másik felét pedig a szövetséges germán és frank népek katonái adták. Aetiushoz csatlakoztak a száli frankok, a Sangiban által vezetett alánok és Theoderik király vizigótjai is, az egyesült sereg aztán előrenyomult Aureliani felé. Miután Attila tudomást szerzett arról, hogy jelentős seregtestek közelednek felé, visszavonult északra, és a mai Troyes város közelében fekvő – közelebbről meg nem határozható – Catalaunum mellett állt fel a rómaiakkal szemben. A későbbi krónikások több százezres létszámú hadseregek gigászi összecsapásáról beszéltek az ütközet kapcsán, a valóságban azonban legfeljebb 30-50 000 fős hadak találkozhattak a catalaunumi síkon.

Bár a csatát csak június 20-án vívták meg, a gepidák már előző éjszaka összecsaptak a frank előőrssel, miközben a hun fősereg vonulását biztosították. A védekező stratégiát választó Attila az ütközet reggelére szekérvárat állított fel a harcmező egyik felén, és ott várta a fejleményeket. Aetius késő délelőtt mozgósítani kezdett, felajánlotta a csatát, amit a hun király elfogadott, és frontális támadást indított a rómaiak ellen. Későbbi elemzők úgy vélték, Attila ezzel stratégiai hibát vétett, mert bekerítő hadmozdulatokkal akár az ütközetet is eldönthette volna; a közvetlen roham mindenesetre őrült vérengzésbe torkollott, melynek eredményeként az alánok elmenekültek a csatából. Aetius és Theoderik ezzel szorongatott helyzetbe kerültek, de átcsoportosítással és a római íjászok eredményességének köszönhetően sikerült feltartóztatniuk Attila előrenyomulását, majd később megfordítani a csatát. Theoderik halálával közben a római szövetségeseket újabb csapás érte, ez azonban nem várt eredményt hozott: miután királyuk elesett, a vizigótok vérszomjasan rontottak rá az ellenségre, és hamarosan megfutamították a hunok oldalán harcoló keleti gótokat.

Miután Attila szövetségesei a széleken futásnak eredtek, a király is a visszavonulás mellett döntött, és súlyos veszteségek árán a szekértábor falai mögött keresett védelmet. A csata még a sötétség leszállta után is zajlott, a harcmezőn pedig akkora lett a zűrzavar, hogy Thorismund, Theoderik vizigót király fia véletlenül a hun táborba vonult be, ahol kis híján életét vesztette. A csatatér elcsendesedése után Attila és seregei a szekértáborba szorulva várták a szövetségesek döntő rohamát – ezért mondhatjuk, hogy Aetius, ha abszolút módon nem is, de taktikai szempontból legyőzte a hun királyt.

A római vezér aztán a csata másnapjára átvedlett politikussá: úgy vélte, egy, a barbárokat Galliában megerősítő abszolút győzelem hasznosabb lesz számára, ha tárgyalásokat kezdeményez Attilával, és inkább hatalmi egyensúlyra törekszik. Aetius ennek jegyében szélnek eresztette szövetségeseit, Thorismundot pedig rábeszélte, hogy hatalma biztosítása érdekében térjen haza Aquitániába. A táborukba szorult hunok eközben egyre várták a római támadást, mígnem három nap után azt tapasztalták, hogy a catalaunumi mezőt elhagyták az ellenséges hadak. Téves tehát az az állítás, hogy a hunok döntő vereséget szenvedtek volna Galliában: ezt mi sem cáfolja hitelesebben, mint Attila következő évi, Itália ellen vezetett hadjárata.

Bár a kora középkori történetírás a catalaunumi ütközetet a barbárság és a civilizáció ítéletnapi összecsapásaként interpretálta, hasonlóan alaptalan az a fejtegetés az is, hogy a hunok esetleges győzelme egész Európa leigázását eredményezte volna. A mítoszokkal szemben ugyanis a Rómára támadó nomádokat elsősorban nem a hódítás, hanem a zsákmányszerzés motiválta, ahogy a Rajnától Kaszpi-tengerig terjedő hatalmas birodalom sem egy szervezett állam, hanem barbár törzsek érdekszövetsége volt, melyet a területi növekedéssel arányosan egyre nagyobb zsákmánnyal kellett ellátni.

Attila hódításainak ingatagságát legjobban az jelzi, hogy a rettegett király 453-ban bekövetkező halála után az addig szövetséges germán törzsek egy szempillantás alatt romba döntötték a Hun Birodalmat.

Trianon másképp (emlkézezés 2018)

Az 1. világháborút az Antant a német hegemónia ellen vívta.

Ne beszéljünk arról, hogy mi lett volna, ha a németek győznek. Nyilván akkor létrejött volna egy német szuperállam, ami az Atlanti óceántól az Uralig terjed. Mint tudjuk, az Antantnak ezt sikerült megakadályozni. Milyen intézkedéseket hozhatott az Antant, hogy elérje ezt a stratégiai célt, a német vereség után?

1. Feloszthatta volna Németországot, mint ahogy ezt a 2. világháború után meg is tette. (tudom, nem Antantnak hívták, de a tagjai majdnem ugyanazok, nyilván az érdekeik nem változtak 20 év alatt)

2. Feloszthatta a Monarchiát és Németország hátában, hogy az Antanttal szövetségben álló szatelit országokat hozzon létre. Ez történt.

Hogy lehet ezt a felosztást tartóssá tenni? Nyilvánvaló, hogy a Kárpát-medence központi országának a gyengítésével. Nem várható a magyaroktól ugyanis, hogy ebbe beletörődjenek, viszont ha a központ relative erős marad, akkor előbb-utóbb újra integrálja a körülötte levő országokat.

A nemzeti önrendelkezési elv, nyilvánvalóan kamu dolog volt. Mert a nemzeti önrendelkezési elvet soha, sem Európában sem máshol a világban azóta sem alkalmazták. Csak és kizáróan a németek és a magyarok ellenében akkor és ott.

Ha komolyan vették volna egy kicsit is, akkor nem tilthatták volna meg Ausztria-Németország egyesülését, és nem hagyhattak volna 3 millió szudéta németet a német-cseh határ túlsó oldalán. És egy tömbben élő magyarokat sem a határ közvetlen közelében. Ezért történt, hogy a magyarok bármilyen fórumon hivatkoztak erre a szép elvre, az mindenütt süket fülekre talált.

Hogy mennyire "esetleges" volt ez az elv, az is mutatja, hogy a délszláv háborúban már szóba se jött, mint elfogadható lehetőség. Helyette előjött a határok sérthetetlenségének az elve. Ami szintén szép elv, de ma alkalmazva az 1. világháború utáni ki nem mondott stratégiai célt szolgálja.

Az is kamu, hogy a magyarok elnyomták a nemzetiségeket, hiszen az 1910-es oktatási törvényben csak azt írták elő, hogy az államilag támogatott népiskolákban magyar nyelvet is kötelező oktatni. Ugyanebben az időben a britek az íreket fegyveres terrorral pacifikálták....

És azért most már meg lehet említeni a szlovák nyelvtörvényt is, ami egzisztenciát veszélyeztető pénzbüntetéseket helyez kilátásba a magyar nyelv használatáért 2009-től+ Ukrajna nyelvtörvénye 2017.

Nem mondom, hogy az antant országoknak konkrét és részletes terve lett volna az elkövetkező 100 évre, de állítom hogy valamennyi döntési helyzetben ez az elv érvényesült. (érvényesül) A minket ért"igazságtalanságon" lehet siránkozni, de sok értelme nincsen.

Nem mintha nem történt volna meg, de sokkal fontosabb, hogy belehelyezzük egy kontextusba, hogy képesek legyünk értelmes cselekvéseket produkálni. Ugyan elméleti kérdés, hogy mi történt volna Magyarországgal német győzelem esetén, de azt hiszem azt sem úszhattuk volna nemzeti sérelmek nélkül. Azt sem hiszem, hogy kevesebb lett volna....

Tehát arra vagyunk predesztinálva, hogy a sérelmeinkre emlékezve nyalogassuk a sebeinket?

Lehetne ez másképp is? Egyáltalán, hogy lehet kilépni a sérelmi politikából?

Rejtélyes idegen

Ismét egy rejtélyes gyilkosságot blogolok ma, folytatva az elkezdett történeteket.

Ma a Tompa Eszter gyilkosságot írom le, már amennyit megtudtunk róla, kezdik egy:

A titokzatos idegen felbukkanásával.

A 22 éves Tompa Eszter holttestét 2003. szeptember 23-án reggel fedezte fel egy kutyáját sétáltató nő Győrben, a Mosoni-Duna töltésénél.

Gyilkosa brutálisan végzett vele: összeverte, a földön húzta, fojtogatta, majd egy bálazsinórral megfojtotta.

Előző nap délután két kislány, aki ismerte a későbbi áldozatot, összefutott vele a város másik felén, Sashegypusztán, ahol a fiatal nő biciklivel haladt el mellettük. Még köszöntek is egymásnak. Tompa Eszter már távolabb járt, amikor egy bordó színű autó is elhaladt a kislányok mellett.

A kocsiban egy férfi ült, a lányok utólagos elmondása szerint egyedül.

Néhány pillanattal később azt látták, hogy ugyanez az autó megáll a nő mellett, a férfi kiszállt az autóból, megkerülte azt, majd visszaült és elhajtott. Amikor a kislányok odaértek, csak az áldozat eldőlt biciklijét, övtáskáját, mobilját találták a földön.

Közben megérkezett egy idősebb férfi is, aki szintén segíteni akart, bement az út mellett lévő bozótosba és a nő nevét kiabálta. Ez idő alatt visszajött a bordó autó, a benne egyedül ülő férfi a kislányokra mosolygott, hátrafelé intett, majd eltűnt.

A titokzatos férfit azóta sem sikerült a rendőrségnek megtalálnia, bár a nyomravezetői díj kitűzése után egy nő jelentkezett a rendőrségen. A tanú azt mondta, néhány órával Tompa Eszter elrablása előtt egy közeli kavicsbányánál látott egy férfit nézelődni a környéken. A férfi mellett egy bordó színű Volkswagen Passat volt, amelynek a rendszáma B betűvel kezdődött.

A rendőrség szerint feltehetőleg ebbe az autóba tuszkolták bele a nőt, de a Bándy-gyilkossághoz hasonlóan ennél az esetnél is kérdéses, hogy ezt egy ember egyedül elkövethette-e: az áldozat szervezetében nem találtak kábításra utaló szert.

A nő viszont minden bizonnyal nem önszántából került a kocsiba.

Portik Tamás letartóztatásával a rendőrök azt remélik, eddig megoldatlan, a kilencvenes években elkövetett gyilkosságokat sikerül majd felgöngyölíteniük.

Mindezt ez idáig sikertelenül.

Losonc....

1919-ben ezen a napon: május 30.-án a magyar v. hadsereg visszafoglalja a csehszlovák hadseregtől Losoncot (ma Szlovákia).A vesztes első világháború után a felbomlott Monarchia után független lett Magyarország is.

Ám örömre mégsem volt sok ok, mert mint tudjuk, a győztesek nem a korábbi államokat kívánták helyreállítani területileg, hanem minden nemzetiségnek függetlenséget adtak, így Magyarország feldarabolása is elkerülhetetlenné vált.

Amit a a háborúban a későbbi győztesek mellé állt nemzetiségek is erősen támogattak természetesen. Magyarország 1919 március 20.-án kézhez kapta az un. Vix-jegyzéket, amiben megállapították a leendő új határokat.

Ez elfogadhatatlan volt magyar részről, mert szín tiszta magyar lakosságú területeket is érintett az elcsatolás. Így másnap a magyar kormány ezt válaszában elutasítja.

Ez pedig egy hadüzenettel egyenértékű.

A harcok csehszlovák részről április 9.-én megindulnak, ezt a magyar hadsereg visszaveri. Románia április 16.-án a csehszlovák hadsereg mellett szintén hadba lép. Magyarország így kétfrontos harcra kényszerül. A román hadsereg ellen az un. székely hadosztályt vetik be, ami gyakorlatilag képtelen velük felvenni a harcot és folyamatosan hátrál Erdélyből nyugat felé vissza.

Április végére már az Alföld nagy részét is megszállják a románok francia támogatás mellett. Május elején sikerül Magyarországnak az ellentámadást megindítania. A magyar haderő sorra foglalja vissza az időközben csehszlovák hadsereg által megszállt Felvidéki és észak-magyarországi városokat. Szécsényt, Miskolcot, Putnokot, Losoncot, Szikszót, Edelényt, Tokajt, Sárospatakot, Sátoraljaújhelyt. És több olyan várost is ami ma Szlovákiához tartozik: Rimaszobatot, Lévát, Érsekújvárt, Kassát, Korponát, Selmecbányát, Zólyomot, Rozsnyót, Bártfát.

Június elsején sikerül a magyar hadseregnek elvágni az összeköttetést a csehszlovák és a román hadsereg között. A franciák látják, hogy a csehszlovákok bajban vannak, így megfenyegetik a Magyarországot, hogy ha nem vonják ki csapataikat a Felvidékről, akkor teljes antant beavatkozás fog megtörténni.

Kun Béla válaszában megírja Clemenceaunak, hogy Magyarország csupán jogos önvédelmi harcát vívja. Végül június 13.-án megegyezés jön létre, mivel a román haderőt nem tudtuk kiszorítani az Alföldről, illetve Erdélyből sem, Magyarország visszavonja csapatait a visszafoglalt Felvidékről, Clemenceau pedig garantálja, hogy a román hadsereg cserébe kivonul az Alföldről.

A magyar fél eleget tett vállalásának, ám a románok maradtak továbbra is, így a magyar hadsereget most a románok ellen vetették be, sikertelenül, annyira, hogy a románok a fővárost is megszállják.

Kun Béla bukása után Horthy veszi át a hatalmat. November közepén aztán végre a románok kivonulnak a fővárosból és az Alföldről.

Ezután decemberben Magyarország meghívást kap a következő évben megkötött trianoni béke konferenciára.

Made in Hungary?

Weimari alkotmány

Német Birodalom alkotmánya (németül: Die Verfassung des Deutschen Reichs), ismertebb nevén a weimari alkotmány volt az, amelynek alapján 1919 és 1933 között a weimari köztársaságot kormányozták, bár ez az alkotmány technikailag a Harmadik Birodalom bukásáig, 1945-ig érvényben volt. A weimari alkotmány kora egyik legdemokratikusabb alaptörvénye volt.

Az alkotmány 180 §-ból állt, amelyek két részre oszthatóak: az első felük az állami hatalomgyakorlással foglalkozik, míg a második felük az állampolgárok jogaival és kötelezettségeivel. Az alkotmány deklarálta, hogy Németország köztársaság, ezzel megszüntette a monarchiát és eltörölte a német császári címet. Hivatalos elnevezésében azonban Német Birodalom (németül: Deutsches Reich) maradt az ország neve. A szövetségi jelleg továbbra is megmaradt, azonban jelentős centralizáció mellett, ugyanis a szövetségi törvényhozás jogköreit jelentősen kiterjesztették, és eltörölték a délnémet államok azon külön jogait, amelyet még Otto von Bismarck adományozott nekik csatlakozásukért cserébe. Ezen kívül meghagyták a lehetőséget az állam számára az Ausztriával való egyesülésre, és ezt az alkotmány 61. §-ba foglalták bele

Törvényhozás: Államszervezet terén az alkotmány a korábbi hagyományokat követte, ugyanis nem szervezte újra az intézményrendszert, csupán újraszabályozta azt. A törvényhozó hatalom a parlamenté, amely kétkamarás: alsóháza a Birodalmi Gyűlés (németül: Reichstag), felsőháza pedig a Birodalmi Tanács (németül: Reichsrat) volt. Az alsóházat négy évre választották listás, arányos rendszer alapján, míg a felsőházba a tagállamok kormányai küldhettek követeket lakosságarányos szavazati rendszer alapján. Ez utóbbiban azonban korlátozásokat vezettek be, hogy elkerüljék a porosz túlsúlyt. Így kimondták, hogy a legnagyobb tagállam sem bírhat a szavazatok több mint kétötödével. A felsőház képviselői felelősek voltak saját államuk törvényhozásának, így az azonos tagállamból érkező küldöttek mindig azonosan szavaztak. A parlament erősen aszimmetrikus volt, az európai hagyományoknak megfelelően az alsóház jelentős túlsúlya volt a meghatározó. A két ház konfliktusa esetén a birodalmi elnök három hónapon belül népszavazást írhatott ki. Ha ezt nem tette meg, a törvényjavaslat automatikusan megbukott. Ha azonban az alsóház kétharmados többséggel leszavazta a felsőház által benyújtott kifogásokat, az elnöknek mérlegelés nélkül ki kellett írnia a népszavazást.

Végrehajtás: Az állam élén az igen széles jogkörökkel felruházott birodalmi elnök állt, akit hét évre, közvetlenül választottak meg. Ő feloszlathatta a parlamentet (ekkor azonban új választásokat kellett kiírnia), ő nevezte ki a kancellárt és a kormány minisztereit, ő volt a fegyveres erők főparancsnoka, és a 48. § alapján szükségállapoti kormányzásba kezdhetett. A külpolitikában ő képviselte a német államot, és a minisztereket az alsóház megkérdezése nélkül elmozdíthatta pozíciójából, valamint – bár az alkotmányba ez nem került bele – elnökölt a kormány ülésein. A kormány élén a kancellár állt, aki azonban igen gyenge jogállással rendelkezett, és az elnök bármikor elmozdíthatta helyéről. Elnöki kinevezése után még a parlament bizalmát is el kellett nyernie szavazás útján, és ha ez nem történt meg, be kellett nyújtania a lemondását. Németországban elsőként a kormány összes tagja politikai felelősséggel tartozott a parlamentnek.

Bíráskodás: A korábbi rendszer itt is erősen éreztette hatását, ugyanis megmaradt az eddigi rendszer a bíráskodás terén is. Az igazságszolgáltatás a tagállamok saját hatáskörébe tartozott, azonban a legfelsőbb birodalmi bíróság már szövetségi szinten működött. Az alkotmányban létrehozták a Legfelsőbb Állambíróságot (németül: Staatsgerichtshof), amely az elnök, a kancellár és miniszterek jogi felelősségre vonásával, a szövetségi törvények tagállami végrehajtásával, a szövetség és tagállamok közötti viták eldöntésével foglalkozott. Ezen kívül külön közigazgatási bíróságot is létrehoztak.

Jogok és kötelezettségek: Az alkotmányban megjelent a 19. századi klasszikus jogállamiság gondolata, mely az állami hatalomgyakorlást tisztán jogi alapra kívánta helyezni. Így az alkotmányba belefoglalták a legfontosabb alkotmányos alapjogokat, főleg az 1849-es paulskirchei alkotmány alapján. Belekerült még ezen kívül több szociális jog is, valamint belefoglalták az állampolgári kötelezettségeket is. Az alkotmány deklarálta a népfelség elvét, és minden 20. életévét betöltött férfi és nő választójoggal rendelkezett, így a választásra jogosultak száma csaknem a császári korszak kétszeresére nőtt. A választások közvetlenek, titkosak és egyenlők voltak, a köztársasági elnököt is közvetlenül a nép választotta, aki népszavazást írhatott ki fontos kérdésekben. A pártok részvétele a törvényhozásban nem volt százalékos arányhoz kötve, vagyis nem volt parlamenti küszöb, így akár egy mandátummal is be lehetett kerülni az alsóházba.

1919 augusztus 14-t írunk. Érdemes lenne összevetni, a Magyar Alkotmánnyal, mennyi is a különbség a két "demokratikus" intézmény között!