Recsk 1950 július 19

Recsk, a tábor kezdetei

„Nem marad más, csak a remény, ki itt belépsz!”

A recski tábor 1950. július 19-én hajnalban „nyitotta meg kapuit”. Az idő múlásával, ahogy nőtt a tábor létszáma, fokozatosan úgy durvult az őrök viselkedése is. 1950 késő őszére már öt barakk állt. A tábor maximális létszáma 1300–1700 fő között volt. A recski kényszermunkatábor területe korábban a Barkóczy család birtokához tartozott, itt volt a birkalegelőjük. Az állatok szállásán helyezték el az első internáltakat, akik megkezdték a barakkok építését, és felhúzták a 3 méter magas, kettős szögesdrótkerítést a kijelölt tábor köré. Emellett magas lábazaton, egymástól 50 méterre őrtornyokat állítottak. A kerítés mentén lámpákat helyeztek el, amelyek éjszaka is folyamatosan világítottak. A tábor területén körbeforgatható reflektorokkal három géppuskás magasfigyelő teljesített szolgálatot.

A tábor nagyjából téglalap alakú volt, 1600 méter hosszú és körülbelül 600 méter széles. Az évek során egy kisebb település nőtte ki magát, utakkal, járdákkal és közel 50 épülettel, valamint mesterséges tavakkal.

1950-től összesen nyolc lakóbarakkot építettek az internáltak. A barakkok 7×20 méter alapterületű favázas építmények voltak, cölöpalapozással. A favázat kívülről hosszában kettéhasított gömbfával burkolták, belülről egy sor élére állított téglából falat emeltek. Tetejét hevenyészve felrakott cserepek fedték, ennek résein beesett az eső, „bevilágítottak a csillagok”, és kiszökött a meleg.

68 éve magyar ember tett magyar ellen, olyan tettet, amit a történelem könyvek is elhallgatnak.

De sokan vagyunk kik fenntartják az emlékezés lámpáját!

Ma már csak alig 10 ember él a régi recski rabok közül, nekünk kell továbbvinni ezt a lámpát, hogy soha az életben ne ismétlődjön ilyen ember ellenes cselekmény meg a történelemben.

Molnár Sándor ügy

„Korán reggel kétlovas kocsival indult el Tarcsáról Gyarmatra, vele ment egy kilenc éves a kisfiú is – kezdte mondandóját az ávós kihallgatók előtt Molnár Sándor. – Az anyja kérte, hogy vigyem el a gyereket. Felültünk a szekérre s indultunk. Gyékény, szekérkötő kötél, vendégoldal, gúzs, vasvilla, kenyér és szalonna, vizeskanna, veder krumpli, tördelt tészta, fokhagyma, vereshagyma, üllő, kalapács, fejsze, pokróc, öregpaplan, üres zsák s viharlámpa volt a poggyász.

Azért mentem Gyarmatra, hogy a kataszteri hold búzámat és az árpámat learassam. Arra számítottam, hogy három nap alatt végzek a munkával, aztán visszatérek Köröstarcsára. Sanyival a lóról beszélgettem menet közben, meg arról, hogy én aratok, ő pedig gyűjti a gabonát.

Körösladány főterén megálltam itatni, de az nem tartott tovább negyed óránál. A szeghalmi vasútállomásnál itattam megint. Délután kettő körül érkeztünk a sógorom, Gy. K. tanyájára. Hosszú, lomha kaszát kértem tőle, mert azzal kényelmesebb dolgozni. Sógorom K. L.-lel állt a lógereblye mellett, T. L. tanyás volt még ott, T. I.-né a konyhában tartózkodott. K. heccelt a lovakkal, hogy micsoda állatok ezek, négy ilyet összetöretne két bivallyal.

A sógor nem szívesen adta a kaszát, mert mindenki használja, sűrűn kibánnak az élivel. Sanyi gyerek arról faggatott, hogy mettől meddig az én földem. Közben befutottunk a kunyhó elé. Kivezettem a lovakat a zabföldre, kinyűgöztem, béklyót tettem a lábukra. Hozzákezdtem kaszálni, s közben odaszóltam a gyereknek, hogy lefekhet, ha akar.

Vágtam a búzát, a tábla másik oldalán jöttem vissza. Láttam, hogy alszik Sanyi a kabáton. Húztam tovább, megint kerültem egyet, akkor felébredt a fiú. Egyből azt kérdezte: gyűjthetem már? Igen. Megmutattam neki, hogy a petrencéket hogy csinálja. Naplementéig húztuk az igát, a gyerek mindent összegyűjtött, amit levágtam.

Éjszaka a kunyhó előtt aludtam el a zsákon, a fiú pedig odabent. Hajnali háromkor keltem, megitattam, aztán a zabföldre vezettem a lovakat. Felébredt a gyerek is, megmosakodott. Kaszálni kezdtem, Sanyi gyűjtött. Erősen felmelegedett a levegő, forgószél támadt, de nem pihentünk.

Csak akkor fújtam kicsit, mikor K. L. dűlőbiztos érkezett. Köszönt, kezet fogtunk. A csordakútnál akart inni, de megkínáltam a miénkből. A kévénél tartottam a kannát, két fedő friss vizet töltött belőle magának. Krumplit vettem elő az ebédhez, mert tésztalevest gondoltam főzni.

Kivittem a katlanhoz a tálat, hogy ott öntök rá vizet. A bográcsot rátettem a katlanra. Nyolc téglából rakták ezt a katlant hosszúkás alakban, a szájával szemben háromujjnyi rés, ahol a füst jár ki, de a szikra is kijöhet gátlás nélkül. A gyerek hozott oda jó félkévényi napraforgót és csutkaszárat. Rakosgatta a tüzet, én meg addig a vederrel meregettem a piszkot a kútból.

Egyszer csak azt láttam, hogy kigyulladt a száraz fű, s kezdett gyorsan terjedni. Belekapott a szénába. A gyerek kiáltott nekem, hogy nézze már, Sanyi bátyám, ég a fű! Vigyed a vedret, locsold! A fiú az égő fűre pacskolta a vizet a kezével, ám a szél a vetett zabtábla felé vitte a tüzet.

Sanyi jött-ment a vederrel, én pedig öntöttem bele a vizet. Kiabáltam, hogy segítség, tűz van, amire felfigyelt a szomszédban arató ember. Aztán ő húzta a vizet, én pedig locsoltam. Máté János is futott, lekapta a zsákot a szekérről, én elocsoltam, ő meg végighúzta a tűzsávon, így próbált oltani. A tűz még az erdőbe is belekapott. Egyre többen jöttek oltani, köztük három rendőr.

Az igyekezet sikerrel járt, mire a tűzoltók befutottak, már nem égett a tűz, csak a pernyét locsolták. Láttam, hogy megégett a kunyhó, a fák kérge, s a zab olyan háromméternyi szélességben.

” „Osztályhelyzeténél fogva hová sorolja magát?” – hangzott az ávéhás százados kérdése Molnár Sándorhoz. „A középparasztsághoz. De most, hogy ki tetszett mondani, kik a kulákok, már tudom, hogy én is az vagyok. A kulákok ellenségei a demokráciának, tehát én is ellensége vagyok a demokráciának.

Mégpedig azért is, mert 39 és fél hold földem van, ráadásul apám a Magyar Élet Pártja mellett foglalt állást, s 1930-ig én is tagja voltam a Független Ifjúsági Szövetségnek.

Az FKGP-be önként léptem be, szavazatomat is rájuk adtam.

– Bűnösnek érzi magát?

– Igen. Olyan területen gyújtottam tüzet, ahol száraz volt a fű. Ha ráöntöttem volna a veder vizet, elalszik a tűz, ezzel szemben hagytam, hogy a tízéves gyerek vigye a terhet. Veszélyeztettem a vetésünket, rongáltam a vagyont, ezért vállalom a büntetést.

– Mivel foglalkozik az apja?

– Apám velem együtt gazdálkodik 44 holdon. Ebből 15 hold füzesgyarmati, 9 hold köröstarcsai szántó, a többi legelő. 1931-től kezdődően laktam külön háztartásban az apámtól, mivel akkor nősültem meg. 1942-ben költöztem Füzesgyarmatra, onnantól ritkábban jöttünk össze.

– Kik tevékenykednek a Magyar Élet Pártjában Köröstarcsán?

– T. I. bíró és D. I. törvénybíró agitált a MÉP érdekében. Utóbbi szedte a pénzt, de úgy emlékszem, pár évig csendőrködött is őrmesteri rendfokozattal. Továbbá B. I. esküdt és könyvtáros, V. I. elöljáró egyszerű tagként, Sz. K. és Gy. B. gazda látogatta a kört. Mások mellett P. L. elnök is beszédeket tartott, szervezett, agitált, de például Sz. J. községi írnok szintén rokonszenvezett a MÉP-pel. Apám nem viselt ott tisztséget, csak tag volt.

– Mit tart fontosnak a saját életéből?

– Köröstarcsán születtem, öt évig jártam iskolába, utána disznókat és lovakat őriztem felesben. Később cséplőgéphez mentem fűtőnek, majd megnősültem. A feleségem harminchat holdat hozott a házasságba, apámtól két lovat, kocsit, tehenet kaptam. Megszületett a lányom és a fiam, aztán beléptem az FKGP-be. Tisztséget nem vállaltam, csak fizettem a tagdíjat, biliárdozgattam, fröccsözgettem. Nemrégiben ment férjhez a lányom, Jolán.

– Ki tart fenn a Nyugattal vagy Jugoszláviával levelezést?

– V. A. szőlőmunkás, aki Ausztriából szokott leveleket kapni. Hogy mit írtak neki, s ő mit válaszol, arról fogalmam sincs. Csomagot nem küldenek neki. Mást nem tudok mondani.

– Beszéljen M. J.-ről!

– A tarcsai tanyán lakik, tagja a Défosznak, mutatta is a könyvét. Annyit tudok róla, hogy nemrégiben lovat vett a békéscsabai hetivásáron, azzal a lóval nekem és a sógoromnak húzatott ekekapát. Ezért én nem fizettem neki semmit, mert nekem ő unokabátyám, és szívességből tette.

– Beszéljen a feleségéről!

– Füzesgyarmaton lakott, mielőtt ajánlás által elvettem. Három-négy hónapig udvaroltam neki. A vasárnapi ebéd után az ablakba ül ki a feleségem, nézegeti a járkálókat, ugyanis kövesútnál lakunk. Hogy miért ül ki? Nem tudom. Ő azt mondja, időtöltésből. Nem megy sokat szomszédolni, mert kissé önző és szűkszavú. Tavasszal járt utoljára templomban, amikor a tanító urat temették. Nem politizál, inkább a nehéz helyzetünkön kesereg sokat, hogy még ruhája sincs. Nekem sincs.

– Ki vette el a lányát?

– H. K. tanítóhoz ment férjhez Tarcsán. A tanító úr Békéscsabán felső mezőgazdasági iskolát végzett, de nem fogott földművelésbe, mert nem egyezett az apjával. Orosz fogság után előbb kisegítő tanítóként alkalmazták, utána rendszeresítették. Tagja az MDP-nek.”

(Mindez részlet a jegyzőkönyvből, amit Molnár Sándor kihallgatásán készített az ÁVO.

Az ávéhások tanúvallomásokat is rögzítettek, egyebek mellett a kilenc éves  gyermekét.

E tanúvallomás hitelessége azért is kérdőjelezhető meg, mert olyan mondatokat adtak a fiú szájába, amelyek jelentését nem ismerhette. De nem sokkal maradt el ettől a többi tanúvallomás feltűnő manipuláltsága sem. Példának okáért A. J. így emlékezett: „Molnár egyáltalán nem igyekezett úgy oltani a tüzet, ahogy az elvárható lett volna. Egyetlen vederrel a kezében sétált a kút felé. Sőt kijelentette, hogy ő nem olt tovább, nincs értelme.

Izgatottság vagy sajnálkozás sem látszott rajta.” Szintén Molnár Sándor ellen tanúskodott T. J., és előrángatták K. K.-t, akinek semmi köze sem volt a tűzesethez. „A köröstarcsai menhelyről kerültem Molnár Sándor gazdálkodóhoz. Állatokra vigyáztam, disznókat etettem. A munkámért nem fizetett, csak azt adta, amit megettem.” T. I. tanú sem éppen mentegette Molnár Sándort, a tűzzel kapcsolatban gondatlansággal és felelőtlenséggel vádolta, de politikailag is igyekezett lejáratni: „Megmondtam Molnárnak, hogy a búzája gyengébb minőségű, mint a szomszédaié. Ennek okát abban láttam, hogy szerintem nem jól művelte meg a földjét, vetés után nem lett volna szabad hengerelni. Molnár erre azt válaszolta, hogy hiába dolgozik a földjén, nincs haszna, mert a termést muszáj beszolgáltatni.

Máskor azt hangoztatta, hogy hamarosan mindenkitől elveszik a földet, állami birtokok lesznek, mint a Szovjetunióban. Hozzáfűzte, hogy mostanság olyan emberek irányítják az ország sorsát, akik írni sem tudnak. Szerinte ezek a személyek a múltban kondásnak sem voltak jók.

” Gy. K. ezt tette hozzá: „A száraz időjárás hetek óta tartott, a legelő teljesen kiszikkadt. Minden falusi ember tudja, hogy ilyenkor a legkisebb szikra is tüzet okozhat. Láttam, hogy komoly baj lehet, ezért vizes pokrócot készítettem, avval próbáltam megakadályozni a tűz tovaterjedését.”

A per koncepciós jellegét támasztja alá az a környezettanulmány, amelyet S. I. államvédelmis nyomozó készített Molnár Sándoréknél. Ebből idézek: „Molnár Sándor apja erősen jobboldali beállítottságú, amit legjobban az bizonyít, hogy a felszabadulás előtti választások előtt agitált a MÉP mellett. Maga Molnár Sándor a múltban állandó munkást, éves cselédet alkalmazott, árvaházból gyerekeket hozott ki azzal a szándékkal, hogy őket a lehető legjobban kizsákmányolja. Az egyik menhelyest azért verte meg, mert az szerinte színlelte a betegséget, nem akart dolgozni. Kifizetéskor a munkásainak sohasem adta meg azt a bért, amiben előzőleg megállapodtak. Politikai megbízhatóságáról annyit, hogy a felszabadulás előtt az FKGP-nek és a MÉP-nek volt tagja. A kisgazdáknál Nagy Ferenc jobboldali politikáját képviselte. Az 1947-es választások előtt a Pfeiffer-, majd a Sulyok-párt agitátora lett, leginkább a kulákokat igyekezett mozgósítani. Felesége kulákcsaládból származik, férjének befolyása alatt áll. Az utóbbi időben keveset tartózkodik a községben, kint lakik a tanyáján. Amikor a faluba jön, rossz ruhába öltözik, hogy szánalmat keltsen. Mindenre elszánt ellensége demokráciánknak.”

Az államvédelmi hatóság békéscsabai osztályáról rendszeresen jelentéseket küldtek Budapestre, hogyan áll Molnár Sándor ügye. Tárgyalására, amely a megyei bíróságon zajlott, „megbízható”, párttag bírót és ülnököket választottak ki.

A koncepciós jelleget utólag még inkább kidomborítja, hogy a tárgyalást a rádió közvetítette.

Ezek után nincs mit csodálkozni az ítéleten: kötél általi halál, amelyet azonnal végrehajtottak.

A koncepcióra az is utal hogy Szegedi Albertné tanácselnöknő, reggel így telefonált Budapestre a párt központba: "Elvtársak ma kulákot akasztunk"

Tehát az ítélet előre meg volt szabva.

A rendszerváltásnak kellett elérkeznie ahhoz, hogy a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága Molnár Sándor leszármazottainak a kezdeményezésére kimondja: az ítélet törvénysértő volt. Molnár Sándor nem követett el szándékos gyújtogatást, idegen vagyon veszélyeztetése meg sem fordult a fejében.

A békéscsabai városházán az idén avatták fel Molnár Sándor emléktábláját.

A tanú egy megfélemlített, halálra rémült tízéves kisfiú, a tárgyi bizonyíték egy ávós őrnagy által a bíróság asztalára tett néhány szál fű…

A nagy nyilvánosságnak szánt, statáriális tárgyalást a tanácsháza nagytermébe már be nem férő tömegnek hangszórón közvetítették ki a térre.

Az ítélet kimondását jeges döbbenet fogadta.

Balatonfüred Pajtás gőzhajó balesete.

 

A tegnapi Baradla barlangi tragédia után, megírom az egyik legsúlyosabb magyar szerencsétlenséget, ami a Balatonon történt 1954 május 30-n gyermeknapon pontosabban Balatonfüreden.

A magyar hajózás történetének legnagyobb tragédiája történt ezen a nyári napon, 1954. május 30-án. A helyszín a Balatonfüred, az ok az emberi felelőtlenség.

A Pajtás névre keresztelt csavargőzös kishajót a Dunáról vezényelték a Balatonra 1946-ban, és később kibővítették befogadóképességét 150 főről 200 főre, mindenfajta műszaki felülvizsgálat nélkül. A személyzet a feljegyzések szerint értesítette a feletteseket a hajó bizonytalanságáról (a súlypont megemelkedésének lehetőségéről), de ők nem reagáltak érdemben.

A hajó délelőtt negyed 11-kor indult el Siófokról Tihanyba, Balatonfüreden keresztül. Füredig semmi vészjósló nem történt, onnan a gőzös 11 óra 30-kor indult tovább. 176 (vagy 178?) utas és 6 fős személyzet tartózkodott a fedélzeten – legtöbben a gyereknapot ünnepelték a hajókázással, és figyelték hogy a hajótól nem messze  abban a percben a startpisztoly lövésére elindult egy vitorlásverseny.

A startpisztoly eldördülése után a hajón tartózkodók szemlélődni a hajó jobb oldalára szaladtak. Így a kikötőből a Tagore sétány felé indult el a Pajtás, és először balra, majd jobbra billent. Heisz Pál kapitány el akarta fordítani a kormányt, hogy megállítsa a borulást, de nem sikerült: a hajó a bal oldalára dőlt, és süllyedni kezdett, miközben kitört a pánik.

A gőzhűtő, Vámosi Gyula, aki kabinjában ragadt, halála előtt nem sokkal még kiengedte a kazánból a gőzt, hogy a hajó ne robbanjon fel még nagyobb tragédiát előzött meg.

A baleset következtében 23 ember (22 utas és a fűtő) vesztette életét és több mint 50 ember megsérült, annak ellenére, hogy a közelben zajló vitorlásverseny résztvevői gyorsan megkezdték a mentést.

A tragédia súlyát a korabeli politikai vezetés megpróbálta enyhíteni, a Szabad Nép című lapban jelent meg egyetlen hír, 12 halottról beszámolva – Rákosi Mátyás pedig hírzárlatot rendelt el.

Egy túlélővel sikerült beszélgetnem az eseményről pár éve, ő akkor gyermek volt és a hajón volt fent és szerencséje, hogy a vitorlásversenyen részt vevők, egyből leálltak a versennyel és a mentésre koncentráltak és a gyermekeket vették le legelőször a süllyedő fedélközről. Szerencsében szerencsétlenség, hogy édesapja oda veszett... Elmondta hatalmas hírzárlatot rendeltek el Balatonfüred és környékén... Az ÁVO lezárta a várost körbe, sőt a városból kivezető kettő darab telefondrótot levágták, így megakadályozva hogy a tragédia híre kijusson a városból.

Sikerrel is jártak, mert senki nem tudod az eseményekről évekig, a nyugati sajtó elől bezárták az ajtót.

Évekig nem beszélhettek a tragédiáról, mert aki megtette a bíróság elé állították a Magyar Népköztársaság, hírének szabotálása, és csorbítása miatt.

A Szabad Nép újságban egy rövid cikk jelent meg, 12 szerencsétlenségről, holott 23 volt a halottak száma.

A katasztrófára a balatonfüredi Tagore-sétányon szobor emlékeztet.  Felavatva 1999 május 30. Emeltették a szerencsétlenség túlélői hozzátartozói. Alkotó: Raffay Béla szobrászművész.

A hajót később kiemelték, és a rekonstrukció után pár hónap múlva még szolgálatba is állt.

Thai barlang estet magyar módra

 

Magyarországon is volt egy barlang estet Thai módra.

A thaiföldi barlangban rekedt gyerekek története kapcsán megemlíthetjük az 1965. szilveszteri Baradla-barlangban történt baleset ügyét, amelyet egy forrás így foglal össze: "Pászthory Valter bencés szerzetes 1965 szilveszterén mintegy tíz diákkal és egy felnőtt kísérővel a Baradla-barlangba ment túrázni.

A tervezett Baradla-táborozás december 28-án kezdődött és január 2-án ért volna véget az eredeti tervek szerint. Bár egy szilveszteri barlangi táborozás elég cudarul hangzik, valójában a barlangban nagyjából azonos körülmények vannak télen-nyáron, a visszaemlékezések szerint a hőmérséklet 10 fokos volt, a bizonyos járatokban csörgedező patakok pedig 9-10 fokosak. Bár a társaság magját gimnazista fiúk alkották, de egy öregdiák és három gimnazista lány is csatlakozott a csoporthoz. A túrázók gumimatracokon, hálózsákokban aludtak, a lányok sátrat is használtak.

December 31-n éjszaka a vízben gázolva eljutottak a csehszlovák–magyar határt jelző rácsig, ahol éjféltájban elénekelték a Himnuszt, majd visszaindultak. Útközben a barlangban előtörő gázok hatására fogyni kezdett az oxigén, és a kirándulás tragédiába torkollott: három fiú életét vesztette.

Brückner Emőd, Haader Pál és Wettstein Antal először az eszméletüket  vesztették. A vezetők és a jobb állapotban levő túrázók cipelték őket, de egy ponton a két túravezető úgy látta, hogy a csoport a maga erejéből nem képes kijutni és az eszméletlen társaikat kimenteni, így Pászthory Valter és Szemlér Mária kiindultak segítséget hívni.

Érkezik a segítség. A vezetők el is jutottak nagy nehezen az aggteleki turistaházhoz, ahol szilveszteri ünnepség zajlott. Némi zavart okozott, hogy a részlegesen szintén bódult állapotban levő Pásztory Valtert először ittasnak nézték, de végül előbb a bulizó társaság, így a közeli laktanyából határőrök is, majd Ózdról bányamentők is a helyszínre érkeztek.

A mentésben résztvevők sajnos már csak azt tudták megállapítani, hogy Brückner Emőd, Haader Pál és Wettstein Antal már nem él.

A halál közvetlen okának a kihűlést jelölték meg, a mérgezés kivizsgálása talán azért is kellemetlen lett volna, mert az eset a magyar–csehszlovák határon történt, így a baráti népek között is bonyodalmat okozhatott volna.

A történtek után komoly sajtóhadjárat indult a bencés rend ellen, a hatalom igyekezett minél inkább felhasználni a tragédiát – az állam szemében reakciósnak számító – Legányi Norbert főapát ellehetetlenítésére. Pászthory nem taníthatott tovább, az ügy következményeképpen börtönbüntetésre ítélték, amelyet 1966 és 1969 között töltött le." 

A szomorú történet főszereplője Pászthory Valter bencés szerzetestanár személyével az állambiztonsági szervek is komolyan foglalkoztak, amit mutat, hogy 50 ügynöki munkadossziéban szerepel a neve.

Méhpusztulás

"Ha kipusztulnak a méhek, azt az emberiség csak négy évvel éli túl. A kijelentésnek hiteles források között nem lehetett nyomát találni, az viszont tény, hogy egyre aggasztóbb a méhek megmagyarázhatatlan pusztulása."

Forrás: Thinkstock Érdemes megfigyelni, ahogyan a „kiszámolta" után következik, az „állítólag kiszámolta", majd a „városi legenda szerint". Nos, az biztos, hogy egyetlen írott szövegében sem jelentett ki ilyesmit Einstein, és az se túl valószínű, hogy szóban megtette, mivel 1994 (!) előtt sehol sem fordult elő említés erről a neki tulajdonított állításról. Újabban olyan elméletekkel is párosították Einstein kijelentését, miszerint a méhek a mobiltelefonok miatt pusztulnak (majd) ki, mert azok elektromágneses mezője zavarja a kommunikációjukat, a kaptártól irreális távolságra küldve őket, ahonnan nem tudnak hazatérni.

Egyelőre a telefonos elmélet is csak elmélet, amelyet sokan vitatnak, és Einstein megállapítása is csak legendának tűnik, de ez még nem azt jelenti, hogy ne lenne tényleg baj. Egyes felmérések szerint a Föld méhpopulációja az 1970-es évek óta 60 (!) százalékkal csökkent, a méhpusztulás pedig különösen az ezredforduló óta gyorsult fel. A legaggasztóbb pedig az egészben az, hogy ennek okait egyelőre csak találgatják a tudósok is. Mivel az emberiség táplálékának 90%-át adó száz növényfajta 70%-át méhek porozzák be, ez igencsak súlyos gondokat jelenthet a jövőben.

Ha a méhek eltűnnek, akkor nem csak a méznek, hanem a kávénak és csokoládénak is búcsút inthetünk.

Azért a négy évet még nem kell elkezdenünk visszaszámolni: a méhek fogyását is megpróbálják megállítani mindenféle eszközzel, és alternatív beporzási módszerek is képbe kerültek, no meg ne feledkezzünk meg a szélporozta terményekről sem...

Szóval lehet, hogy nem halunk ki pár éven belül, de az könnyen előfordulhat, hogy az étkezésünk idővel átalakul - ha nem mentjük meg a méheket.

Pozsonyi csata

1111 éve kezdődött a pozsonyi csata, aminek végkimenetele a haza megtartását jelentette. Az ütközet magyar hadtörténelem egyik legnagyobb győzelme.

A német haderő katasztrofális veresége után 123 évig, 1030-ig senki idegen nem merte a lábát a Magyar Nagyfejedelemség, illetve királyság földjére tenni. S amikor ezt Konrád császár 1030-ban megkísérelte István királyunk olyan súlyosan megverte, hogy nyugodtan bevonulhatott Bécsbe is és véglegessé tette a Lajta-Fischa határt, amely 1920-ig fennmaradt.

A dicsőséges tény enyhíti azt az áldozatot amibe ez a siker került: nem csak Árpád mind a három fia vesztette életét az ötnapos öldöklésben, de valószínűleg Árpád maga is olyan súlyos sebet kapott, hogy azokba belehalt. Az életét áldozta, és Levente után most már – az egyetlen Zsolt kivételével – valamennyi vezér-fiát is. Így tehát a véglegesen megtelepedni kívánó, éppen állami berendezkedésükkel lekötött eleinkre támadt német-római haderőnek nem sikerült a magyarokat és az általuk képviselt civilizációt megsemmisíteni.

De bár a csatából győztesen kerültünk ki és a támadók csúfos vereséget szenvedtek, a harc a civilizációk között tovább folytatódott annak ellenére, hogy az évszázadok során felvállaltuk és sikeresen gyakoroltuk a „Nyugat védőbástyája” szerepet. Köszönet nem járt érte, csak folytonos megaláztatás, a trianoni szétdarabolás és a további erőfeszítés, hogy „a magyarok kiirtassanak”..""