A héten a Balatonról szól nekem minden. Nyaralás pihenés a magyar tengernél. Na de hogy is keletkezet a Balaton?

A Balaton létrejötte a pannon (miocén) korra nyúlik vissza, amikor hazánk területének nagy részét a Pontusi-tenger, majd ennek maradványa, a Pannon-tó borította. A tavat a beömlő vizek hordaléka lassan feltöltötte, és ez az agyagos-homokos üledék lett később a Balaton teknőjének vízzáró rétege.

A pliocén végén vulkáni tevékenység kezdődött, majd a felszínre ömlő láva kihűléséből keletkezett a tanúhegyek bazaltkőzete. Az egykori bazalttakaró nyomai ma is megtalálhatók a Balaton-felvidéken (Badacsony, Tihanyi-félsziget, Káli-medence, Fonyód, Balatonboglár…).

A tűzhányók működését vulkáni utóműködés követte, a Tihanyi-félszigeten mintegy 100 gejzírkúpot épített a feltörő meleg víz, de ez vájta ki a tapolcai Tavasbarlang járatait is. A Hévízi-tó is vulkáni utóműködés eredményeként keletkezett, de például a balatonfüredi és a kékkúti savanyúvíz is ennek a jelenségnek köszönhető. A pleisztocénben kezdődő utolsó eljegesedés idején észak–déli és erre csaknem merőleges törések szántották át a területet, és a kéregdarabok bezökkenése folytán kezdett kialakulni a mai Balaton medre.

Ezt az időszakot a mainál sokkal hűvösebb és csapadékosabb klíma jellemezte, így a csapadékvíz összefolyásával, mintegy 22 000 évvel ezelőtt kialakult a Balaton. Kezdetben a Balaton vízállása mintegy 12 m-rel volt magasabb, mint ma, a magas vízállást a Sió vezette le. Mintegy 12 000 évvel ezelőtt a vízszintet a felmelegedő, csapadékszegényebb klíma csökkentette, s az átmeneti kőkor idején, csaknem ki is száradt a Balaton.

Kb. 7000 évvel ezelőtt azonban újból csapadékos lett a klíma, s ekkor a tómedence újból feltöltődött vízzel.

De vannak regék is a Balaton keletkezéséről. Íme az egyik legismertebb:

Élt egyszer a Balaton vidékén egy tündérszép királylány, aki aranyszőrű kecskenyáját a tihanyi hegy fokán legeltette. Nemcsak hogy gyönyörűnek, de szelídnek, jószívűnek, okosnak és türelmesnek teremtette a Jóisten, csakhogy néma volt. Apja, a király bármi áron gyógyírt akart találni szótlanságára; messze földről hozatott orvosságokat, javasasszonyokat, kuruzslókat, varázsfüvek, de hasztalan, lányán senki sem segíthetett.

Egy napon azonban úgy tűnt, felfénylik a szerencsecsillaga. Felmerült a Balaton vízéből az ősz szakállú hullámkirály és alkut ajánlott neki. Arra kérte, gyógyítsa meg halálos betegségbe esett fiát, cserébe visszakaphatja a hangját. A szerencsétlen ifjúba csak hálni járt a lélek, bajára orvosság csak egy volt: a szerelem. Abban a pillanatban azonban, amikor a királylány rámosolygott, visszatért belé az élet és visszamosolygott (mióta eszét tudta, először), a lány pedig ugyanakkor csengő és kristálytiszta hangon megszólalt.

Mátkaságuk egy ideig felhőtlen boldogságban telt, mígnem a királylány szívébe befészkelte magát a kevélység. Annyira el volt telve a hangjától, hogy dölyfös lett, lenéző – meg volt róla győződve, hogy ő a legtökéletesebb lény a földön. Hamarosan már senkihez sem szólt, úgy gondolta, egyetlen ember sem érdemli meg, hogy hallja az ő hangját. Vissza is adta a hullámkirály fiának a jegygyűrűt, akit csakhamar elsorvasztott a bánat. Apja dühe aztán hatalmas vihart kavart: felkorbácsolta a Balatont, a föld is megnyílt, tüzet okádtak a tihanyi hegyek, izzó sziklák hullottak, égő szurokpatakok folytak le a selymes füvű legelőkön. Az aranyszőrű kecskenyáj a víznek ment, körmeiket, a tihanyi kecskekörmöket máig kivetik a hullámok. A királylány nyomtalanul eltűnt, senki nem tudta, hol érte utol a hullámkirály förtelmes bosszúja. Végső csapásként arra lett átkozva, hogy a tihanyi visszhang formájában mindenkinek feleljen, akitől életében kevélysége miatt sajnálta a szót.

Így aki csak teheti menjen el pár napot pihenni Magyarország egyik legszebb részére a Balatonhoz.

Megosztás a facebookon