200 éve lesz január 30-n hogy a Szlovákiai Toporcán megszületik egy katona, aki a legtöbb vitát váltotta ki a magyar történelemben

Görgey Artúr (nevét 1848-tól “Görgei”-nek írta) 1818. január 30-án Toporcon (ma Toporec, Szlovákia) született. Szepes vármegye egyik legrégibb nemesi családjának sarjaként. Iskoláit Késmárkon és Lőcsén végzete, s bár tanár szeretett volna lenni, apja a katonatiszti pályára kényszerítette. 1832-től a tulni utásziskolában tanult, 1837-ben hadnagy lett a magyar nemesi testőrségnél, főhadnagyi kinevezését 1842-ben a Nádor-huszárezredben kapta meg. Az egyhangú szolgálatot apja halála után otthagyta, s régi vágyának engedve Prágába ment vegyészhallgatónak.

1848 márciusa után szeretett volna képzettségének megfelelő állást kapni Magyarországon, de hiába pályázott a műegyetem kémiai tanszékére. Görgey felajánlotta szolgálatait a magyar kormánynak, a forradalommal rokonszenvezve ekkor hagyta el családnevéből a nemesi y-t, s bár az utókor mindmáig így írja nevét, ő maga élete végéig következetesen a Görgei aláírást választotta. 1848 júniusában századosi rangban belépett az alakuló magyar hadseregbe, nemsokára már őrnagyként Szolnokon szervezte a Tiszán inneni mozgó nemzetőrséget. Jellacic horvát bán betörése után a Csepel-szigetre rendelték, az aldunai népfelkelés parancsnokaként. Nevét országszerte ismertté tette, amikor a pákozdi csata előestéjén a Jellacic megbízásából az osztrákokhoz igyekvő Zichy Ödön grófot rögtönítélő bíróság elé állíttatta és hazaárulóként felakasztatta, s neki volt köszönhető, hogy Jellacic horvát bán tartalék hadosztálya Ozoránál fegyverletételre kényszerült.

Kossuth is felfigyelt rá: határozott magatartását elismerve tábornokká léptette elő, s az osztrák határon táborozó magyar sereg előőrsét bízta rá. Részt vett a schwechati csatában, ennek elvesztése után november 1-jén a feldunai hadsereg főparancsnoka lett. Görgey új posztján is kiemelkedő katonai képességeket árult el: “összerázta” seregét, gyorsan és kiválóan manőverezett, hatékonyan használta a tüzérséget, mindig megőrizte higgadtságát és számtalanszor mutatott példát személyes bátorságával. A Windischgrätz herceg vezette, túlerőben lévő osztrák csapatok elől kénytelen volt visszavonulni, s feladta a védhetetlen fővárost. Vác felé hátrált, itt tette közzé proklamációját (váci nyilatkozat), amelyben leszögezte: a fel-dunai hadtest ragaszkodik a királyra és az alkotmányra tett esküjéhez, gyakorlatilag kivonva magát a honvédelmi bizottmány közvetlen rendelkezése alól.

Ezután az északi bányavárosok felé indult, hogy a Tisza elleni támadástól elvonja az osztrák főerőt. Szüntelen harcok közepette eljutott a Szepességbe és a Branyiszkói-hágón áttörve egyesült a többi magyar sereggel. Görgey nem értett egyet Dembinszky fővezérségével, s a vesztes kápolnai ütközet után a tiszafüredi haditanácsban a tisztek nagy részét maga mögött tudva elérte annak felmentését. A betegsége miatt lemondott Vetter után 1849. március 31-től a magyar fősereg vezéreként a tavaszi hadjáratban győzelemről győzelemre haladva felszabadította a Duna-Tisza közét és a Felvidéket, a komáromi csata után az országhatárra szorította vissza az ellenséget, majd háromhetes ostrom után, május 21-én visszafoglalta Buda várát. Kossuth – akivel igen rossz személyes viszonyban volt – őt nevezte ki az áprilisban alakult Szemere-kormány hadügyminiszterévé, s képviselővé is választották, bár Görgey nem helyeselte a Függetlenségi Nyilatkozatot.

Akkor ért karrierje csúcsára, amikor a szabadságharcban a politikai és a katonai helyzet egyaránt rosszra fordult. A katonai szempontokat előtérbe helyező Görgey és a politikus Kossuth ellentétei nyílt viszálykodássá fajultak, Görgey még Kossuth debreceni ellenzékével is tárgyalt a Függetlenségi Nyilatkozat esetleges visszavonásáról. Az orosz-osztrák erők ellen vívott nyári hadjáratban, július 2-án Komáromnál megütközött az orosz csapatokkal megerősített császári fősereggel. A csata válságos pillanatában személyesen vezette a huszárok rohamát, egy gránátszilánktól súlyos fejsebet kapott, de feleakkora erővel is visszaverte az osztrák főerők támadását. Sebesülésére hivatkozva Kossuth a fővezérségről, majd a hadügyminiszterségről is leváltotta, de Görgey saját felelősségére együtt tartotta seregét s elindult a Szegedre, illetve Aradra költözött parlament és kormány után. A több száz kilométeres menet során saját erői négyszeresét kötötte le, de bravúros taktikai hadmozdulataival sem tudott változtatni a kialakult hadihelyzeten, – a magyar hadak minden fronton vereséget szenvedtek.

A magyar fősereg temesvári veresége után, augusztus 11-én Kossuth diktátorrá nevezte ki és teljhatalommal ruházta fel. Görgey más lehetőséget nem látva, tiszttársaival egyetértésben, két nappal később Világosnál letette a fegyvert Paszkevics tábornok orosz csapatai előtt.

“Ilyen volt hát ez a Görgey – minden erényével és hibájával férfiú a szó legszebb értelmében: hős” – írta Görgeyről a hűséges barát, Leiningen nem sokkal kivégzése előtt, már az aradi börtönben, nem sokkal kivégzése előtt..

A közvélemény e cselekedetéért – mára bizonyosan tudható, hogy indokolatlanul – árulónak bélyegezte, a szörnyű vádat életének hátralévő 67 évében méltóságteljes nyugalommal viselte. A cár személyes közbenjárására végül elkerülte az aradi tizenhármak sorsát, de száműzetésre ítélték, Klagenfurtban tartották házi őrizetben családjával együtt.

“E kérvényeket azért közlöm itt az előszóban, mivel tartalmuk, azt hiszem, alkalmas rá, hogy eleve kezeskedjék az olvasónak „életem és működésem” eseményeiről közrebocsátott följegyzéseim őszinteségéről. Ami történelmi értékű kevés okirat véletlenül birtokomban maradt, azt részint szóról szóra eredeti szövegében, részint értelemhű fordításban a maga helyén közlöm. Az okiratok feltűnően csekély száma egyszerűen magyarázható: sohasem reméltem, hogy túlélem a forradalmat.” ( Életem és működésem Magyarországon az 1848. és 1849. években I-II.)

1867-ben, a kiegyezés után engedték szabadon. Hazatérve egy ideig a Lánchídnál volt alkalmazva, ezután Visegrádon élt visszavonultan. Életének 99. évében, legnagyobb győzelmének, Buda visszavételének 67. évfordulóján: 1916. május 21-én a budapesti Mária Valéria utcai lakásában érte a halál.

“Nem volt énbennem semmi katonai zseni. Az csak mese, magyar legenda, mint annyi más. Rendet tartottam a katonáim között, ez az egész, és a fickók derekasan viselték magukat néhányszor. A többi lárifári.” (Görgei Artúr nyilatkozata Móricz Zsigmondnak)

 

Megosztás a facebookon