1921 és 1938 között létezett Európában egy szövetség, amely a Magyar Királyság ellen, a trianoni diktátum fenntartása érdekében jött létre. A kezdetben két tagú - csehszlovák és jugoszláv - szövetséghez, némi hezitálás után, 1921. április 23-án csatlakozott Románia is.

Edvard Beneš csehszlovák külügyminiszter fáradhatatlan lobbi-tevékenységének hála, 1920. augusztus 14-én Belgrádban aláírták azt a csehszlovák-jugoszláv egyezményt, melynek első pontja kimondta: bármelyik felet nem provokált támadás éri magyar részről, úgy a másik fél azonnal is beavatkozik, segítséget nyújt.

Ez a dokumentum alapozta meg a kisantant szövetséget, amely a magyar határrevízió, a Habsburg-restauráció - lásd IV. Károly visszatérési próbálkozásai - és úgy egyáltalán, Magyarország ellen jött létre. Nevét a hajdani Pesti Hírlap egy újságírójának köszönheti, aki a nyugati antant mintájára keresztelte el Apró-Antantnak a hármas szövetséget, mely Csehszlovákiából, Jugoszláviából és Romániából állt.

A románok először nem kívántak csatlakozni a szövetséghez, mert Franciaországban eleinte nem nézték jó szemmel Magyarország ekkora mértékű elszigetelését. 1920 őszén azonban gyökeres fordulat állt be a francia külpolitikában: Philippe Berthelot lett a külügyminiszter és ő már teljes szívvel támogatta a kisantant gondolatát. A magyarok iránti „barátságát” már a trianoni békeszerződés aláírásakor kimutatta.

Állítólag a tárgyalások megkezdésekor tette fel a nevezetes kérdést: „Különben is, kik a magyarok?” De ő minden erőfeszítése ellenére is csak ezüstérmes lehet a jó Beneš mögött a magyargyűlölők képzeletbeli rangsorában.

Habsburg Károly visszatérési kísérlete - 1921. március 27. és április 5. között volt az első próbálkozása, hogy visszakövetelje magának a magyar trónt - végképp meggyőzte a románokat arról, hogy csatlakozniuk kell a magyarellenes szövetséghez.

És ekkor már atyai jó barátaik, a franciák sem támasztottak kifogásokat, Berthelot nem az az ember volt, aki a magyarok pártját fogta volna bármiben is. A románok 1921. április 23-án csatlakoztak a magyarellenes szövetséghez. Először aláírtak egy egyezményt Csehszlovákiával, majd június 7-én Jugoszláviával is megkötötték a szerződést. És a kisantant elkezdte „áldásos” működését.

Hozzáállásukat jól példázza, hogy első lépésként, 1921. május 23-án megvétózták Magyarország csatlakozási kérelmét a Népszövetséghez. És 1922. szeptember 28-ig sikerült is halogatniuk, ekkor azonban lengyel barátaink indítványára közfelkiáltással vették fel a magyarokat a Népszövetségbe.

Következő nagy akciójukat IV. Károly második visszatérési kísérlete alkalmával mutatták be. Bár Horthy Miklós megakadályozta a király visszatérését, a kisantant magyarországi nagykövetei figyelmeztették: a Habsburgok újra trónra kerülése esetén, katonai erővel támadnak Magyarországra. Csehszlovákia és Jugoszlávia részlegesen mozgósította is hadseregét.

A Magyarországnak folyósítandó Népszövetségi kölcsön is erősen csípte a csőrüket, igyekeztek minden áron megakadályozni, hogy a háború és az azt követő területvesztés miatt kétségbeejtő anyagi helyzetben az ország pénzhez jusson.

Ezt azonban még az angolok is soknak találták. Világosan Benešék tudtára adták, hogy Csehszlovákia is csak akkor számíthat az angol pénzügyi körök támogatására, ha a kisantant támogatja a magyar kölcsön ügyét. Benešék, a saját jól felfogott érdekükben, nyögve, nyelve, de engedtek…

Lord Rothermere cikke után - a saját újságjában, a Daily Mail-ben jelent meg és a határrevízió kérdését feszegette - a kisantant példátlan kampányba kezdtek a derék angol lord, Magyarország és bármiféle határrevízió ellen. Ez mondjuk kicsit se akadályozta lord Rothermere-t abban, hogy támogassa Endresz Gézáék óceánátrepülését a „Justice for Hungary” (Igazságot Magyarországnak) nevű géppel.

A kisantant világlátását remekül szemlélteti Edvard Beneš beszédének következő részlete, mely még a szövetség megalapítása előtt hangzott el a csehszlovák nemzetgyűlésben:

„Tisztelt uraim! Hálásan köszönöm a szlovák képviselőknek, hogy interpelláltak a magyar kérdéssel és a békekonferenciának a magyar kérdésekkel összefüggésben végzett munkájával kapcsolatosan. Úgy vélem ugyanis, hogy a magyar kérdéskör - amint ez a békekonferencián kitűnik - még korántsem eléggé világos, továbbá hogy e nemzetközi szervezet nem ismeri kellőképpen, és nem érti jól a magyarok valódi helyzetét. Megragadom az alkalmat, hogy minderről ejtsek néhány szót. A Szent István egykori koronájához tartozó területek uralkodó osztályai által képviselt magyar népet minden szövetséges egyöntetűen a világháború legfőbb segítőjének, ha ugyan nem az első számú felelősének tartja. A magyarok már a háború előtt is azon mesterkedtek, hogy a propaganda minden eszközével elkendőzzék a korábbi magyar kormány és főleg bizonyos arisztokrata kormánykörök tetteit. Ám mindezek ellenére a háború folyamán sikerült lelepleznünk a magyar oligarchia valódi lényegét, valamint Magyarországon a háború előtt és alatt uralkodó valódi állapotokat. Az egész világ elborzadt ezeknek a tősgyökeres mongol politikai viszonyoknak a láttán, és megértette, hogy a háborút nem egyedül az egykori Osztrák-Magyar Monarchia végzetes politikája robbantotta ki, hanem sokkal inkább Budapesten, mint Bécsben készítették elő.”

És bár a II. világháború, mint annyi minden mást, a kisantantot is elsöpörte, szemlélete, filozófiája megmaradt az úgynevezett beneš-i dekrétumokban, melyek a német és a magyarságot - a kollektív bűnösség jegyében - bűnös nemzetnek deklarálták. Aztán jöttek az atrocitások, a kitelepítések…

És ezek a dekrétumok még ma sincsenek hatályon kívül helyezve, pedig születésük óta jó sok víz lefolyt a vén Dunán.

És nincs már Csehszlovákia, nincs már Jugoszlávia…

Megosztás a facebookon