Én nem szeretnék most az ünnepről írni, mert azt most a politikai pártok kisajátították saját Önnön maguknak.

Helyette egy olyan 48-s reformkori politikusról emlékezek meg az én személyes ünnepemen, kit árvízi hajósként nevez a történelem. Báró Wesselényi Miklós.

 

A nagy pesti árvíz, melynek emlékét ma is vízállásjelző emléktáblák őrzik városszerte, a régi épületeken, 1838. március 13. és március 18. között pusztított. Rövid ideig tartott, de roppant károkat okozott…

Egy igazán autentikus forrás, báró Wesselényi Miklós, aki ekkor kapta az „árvízi hajós” eposzba illő jelzőt, így írt az eseményekről:

„Március 13-án … öt órakor újra megindult (a jég) s nemsokára tornyosulni kezdett, valamint törni és forrni a jégtömegeket duzzadva emelő s újra szétzúzó hatalma a dühöngeni készülő Dunának. A víz partjain már túllépett, a bőszült folyam a váci töltést már átszakította, de a jég folyvást haladván, a nézők csoportja s majd minden azt hitte, hogy mérgét már kiöntötte. Ezen reményben színházba mentem, s még nem vala vége a darabnak, midőn híre futamodott, hogy a víz már a városban van”

Mindennel oka van. Annak a temérdek víznek csak kellett jönnie valahonnan… A Duna felsőszakaszán, egészen az év elején szokatlanul sok csapadék hullott. Egy korabeli lap, a Jelenkor így tudósított erről:

„Postáinkat az iszonyú hófuvatagok egészen elakasztották. Különösen a január 13. s 14-iki bécsi posta s vele a külföldi lapjaink még ma (január 16.) sem érkeztek meg. A Dunát tulajdonképen Bécsig jég borította, amely több helyen feltorlódott.”

Aztán jött a tavasz, a melegebb idő és március elején kezdetét vette az olvadás. A jég zajlani kezdett a Dunán. Pest és Buda között a Duna ekkoriban meglehetősen sekély medrű volt, tele zátonyokkal, szigetekkel. Ezeken a részeken az árhullám csak lassan tudott levonulni, a gondot csak tetézte, hogy pont a sekély meder miatt, sok helyen valóságos jégdugók alakultak ki. Amolyan természetes „gátak”, csak persze nem ott ahol kellett volna. Éppen ellenkezőleg, a feltorlódó jég természetes duzzasztógátként működve jócskán emelte a folyó megszokott szintjét.

Őseink nem hanyagolták el a védekezést, a városvezetés bízott is a töltésekben. Elvégre nem „kispályáztak”, olyan magasra építették a hajdani védműveket, hogy azok elérték az addig mért legnagyobb áradás, 1775-ös árvíz szintjét.

Az örök probléma… Ahogy hadvezérek is szinte mindig az előző háborúra készülnek fel, úgy Pesten is az előző árvízre készültek.

De ami ekkor érkezett, megdöntött minden „rekordot”.

„Először a belváros alacsonyabban fekvő területeit öntötte el a víz, a mai Váci utca és Deák Ferenc utca környékét, a váci gát átszakadása után – mely a mai Lehel tér környékén húzódott – észak felől is megindult az ár a város irányába. Március 14-én a déli soroksári gát is átszakadt. A folyó térnyerése miatt a vízszint ugyan átmenetileg csökkenni kezdett, ám a Csepel-szigetnél feltorlódott jég miatt újból megemelkedett. A Duna felső szakaszán az enyhe idő okozta olvadás miatt újabb vízszintnövekedés következett.

„Már ekkor kezdettek a házak omlani s düledezni. Ezeknek ropogása, rohanása, a vízt közt emelkedő porfellegek, a rémítő sikoltás, sírás, ordítás borzasztó képét mutatta a duló enyészetnek.” – írta Wesselényi Miklós az árvíz második napjáról.

Az utcákon a megszokott közlekedési eszközöket kényszerűségből felváltotta a csónak. Ezzel mentették az embereket, igyekezetek a magasabban fekvő külvárosi házakba, vagy a belvárosi, masszívabbra épített házak felső emeleteire szállítani őket. Hogy mekkora tömegeket kellett mozgatni, katasztrofális körülmények között, jól példázza, hogy a mai Ludovika téren, az akkori Ludoviceum épületeiben (ma Természettudományi Múzeum és Nemzeti közszolgálati Egyetem) tízezernyi menekült kapott szállást. A strapabíróbb belvárosi templomok, rendházak is hamar megteltek menekültekkel, mint pl. a deák téri evangélikus templom vagy a Ferenciek terén található templom.

Természetesen nem csak Wesselényi gróf mentette az embereket, a legnagyobb hírnév azonban őt övezte. De például Landerer Lajos nyomdász – nyomdája későbbiekben ugyancsak elhíresült – is ekkor érdemelte ki díszpolgári címét.

Az áldozatos mentés, bár mindent megtettek, a bajt nem tudta megakadályozni, csak csökkenteni a veszteségeket.

„Korabeli adatok tanúsága szerint az áradás összesen 2281 házat pusztított el a pesti oldalon, 827-et súlyosan megrongált és 1146 maradt meg épségben. A budai oldalon a kár jóval kisebb mértékű volt, ugyanis a házak túlnyomó része magaslatra épült, így a víz nem érte el azokat. Budán összesen 204 ház omlott össze, 262 rongálódott meg súlyosan, valamint 2023 maradt épen. Körülbelül 50-60 ezer ember vált hajléktalanná, többségükben pesti lakosok, 22 ezren pedig mindenüket elveszítették.”

Az áradás 153 halálos áldozatából 151 pesti illetőségű volt.

A katasztrófa azonban haszonnal is járt. A József Nádor vezette Szépítő Bizottság szigorú szabályokat hozott az újjáépítéssel kapcsolatban.

Munkájuk nyomán kezdett kialakulni az a Budapest, amelyet mi is ismerünk…

Most ÉN így emlékezem azokra a Magyarokra, kik 1848 márciusában változást akartak, valameddig sikerült is eljutni nekik!

Megosztás a facebookon