Rákóczi-szabadságharc. Ez volt Magyarország történetének leghosszabb függetlenségi háborúja. Nyolc évig tartott, ami igazán figyelemre méltó, főleg, ha meggondoljuk, hogy előtte mekkora nagy vérveszteséget szenvedett az ország az ún. visszafoglaló háborúk alatt is. És mégis volt tartalék és kitartás és szívósság még egy ekkora erőfeszítéshez is. Nyolc év nagy idő. A harc hullámzott, hol hevesebb volt, hol kevésbé erős, hol meg egyáltalán nem is voltak nyílt ütközetek, csak egymás erőinek zavarása és hátországának gyengítése, portyák, kalandozások. Hol meg a katonák hazamentek a földet művelni, és csak az otthoni munkával végezve tértek vissza a verekedéshez és zsákmányoláshoz. Szóval színes a kép az események tekintetében, színes abban az értelemben is, hogy mennyiféle ember vett benne részt, mennyiféle motivációval. Nem volt akkoriban mindenki annyira stabilan hűséges egy-egy oldalhoz. Átállások, árulások, hűségeskük ide-oda sűrűen előfordultak. Szóval ezért mondom, hogy a Rákóczi-szabadságharcról könnyebb lenne akár regényt is írni, mint akár 1848-1849-ről. A XVIII. századi függetlenségi háború nyolc évében valahogy szabadabban szárnyalhatna és több kerülőt tehetne a művész képzelete, mint a későbbi „önvédelmi háború” szűk másfél évében, amikor feszített tempóban, sűrítetten történtek az események. Rákóczi koráról regényt írva talán sokkal inkább lehetne ábrázolni egy háború szüneteit és hétköznapjait is. Olyan elképesztő kalandokat és hihetetlen szituációkat lehetne ezekből kanyarítani, olyan szenvedélyes és vicces figurákat létrehozni, hogy csak na. Másfelől vannak valóban élt alakok, akiknek kalandos sorsa maga kínálja egy regény vázlatát. Sajnos íróink csak ritkán élnek ezzel a lehetőséggel. Akik írnak, sokszor a Rákóczi-szabadságharcot is valahogyan átmoralizálják, pántlikás-tárogatós-sírva vigadós nemzeti giccset csinálnak belőle. Azt hiszik, egy szabadságharcról szóló történet csak az árulás és büntetés szent kettőséről szólhat. Vagy a szokásos kesergésről, hogy velünk magyarokkal mennyire kiszúr mindig a történelem. Persze ezek után meg, akik igazi emberi mélységeket szeretnek ábrázolni, azok már inkább nem nyúlnak téma-ötlethez ebbe a korba.

A Tenkes kapitánya egy üdítő kivétel. Jó, elismerem, néha egészen bugyuta a történet, de mégis frissítő üdeséggel hat a sztori eredetisége, az hogy mer játszani ezzel az adott történelmi korral, viccek tárgyává meri tenni, ki mer találni hozzá talán soha sem élt és mégis valóságos, szórakoztató figurákat. Elismerem, sokakat joggal bosszanthat az egészben az, hogy mindeközben ez a sorozat másról sem szól, mint annak hangsúlyozásáról minden egyes alkalommal, hogy milyen hülye az ellenség, és milyen belevaló, fasza gyerekek a mieink. De azért mégis: ez a meseszerűség valahogy néha jólesik az embernek. Vegyünk másik példát. Az az alakja a szabadságharc történetének, akit a XIX. században talán legtöbbször regénybe és színdarabba írtak, az Ocskay László. Vitéz küzdő, aki árulóvá lesz, hogy aztán tragikusan elbukjon, és utolérje megérdemelt büntetése. Szép-szép, de miért kell minden „kuruc háborúról” szóló sztorit az árulás témakörére kihegyezni? –kérdem én. Az ember egy idő után unja a morális tanmeséket. Ocskay pedig olyan valaki volt, aki már „kurucsága” előtt is több haderőben szolgált, általában ott, ahol legjobban megfizették. Szerintem közel sem okozott neki akkora lelki traumát átállni, mint azt sokan hiszik. Regényíróink valahogy méltatlanul elhanyagolják például ugyanezen történet egy másik szereplőjét, Jávorka Ádámot. Ő legtöbbeknek csak olyan szempontból érdekes, hogy 1710. január 1-jén ő fogta el egy rajtaütéssel egykori parancsnokát, Ocskayt, akit pár nap múlva lefejeztek. Pedig Jávorka élete maga egy regény e nélkül is. Egyszerre volt bátor harcos katona és művelt, több nyelven beszélő deák. Egész fiatalon tüntette ki magát a harcokban, hogy aztán diplomataként jeleskedjen, majd a szabadságharc vége után Rákóczi mozgó ügynöke legyen.

Tehát: a Rákóczi-szabadságharc egy tiszteletreméltó erőfeszítés volt egy okos kompromisszummal a végén. Valamint létrehozott egy új struktúrát, amire céljai miatt érdemes később is hivatkozni. Továbbá nekem személy szerint az összes magyar szabadságharcos vezető közül Rákóczi Ferenc a legszimpatikusabb. Kinek másnak a személye volt képes összetartani azt a tarka társaságot, az egymással hozakodó tagokból álló tábornoki kart? Ki más látta át a korszak nemzetközi viszonyait ennyire? Ki más volt képes nyolc éven keresztül lelkesíteni egy egész alternatív állam működtetői ennyire, mint ő? Kinek a személye volt még ennyire egységesítő és elfogadható a maga korában? Ezeket még Kossuth Lajosról sem lehet elmondani. Rákóczi Ferenc egy elképesztően jó szervező és hihetetlenül megnyerő ember lehetett. (1703 és 1704 között egy országos, majdnem minden társadalmi rétegre kiterjedő mozgalmat csinált egy helyi parasztfelkelésből mindössze pár hónap alatt!) Igaz, tárgyalásnál benne is volt egy kis naivság, mégis olyan valaki volt, aki nagyobb nemzetközi távlatokban is tudott gondolkodni.

Hát ilyenekre jutottam én, a Rákóczi-szabadságharc történetét tanulmányozva.

Megosztás a facebookon