Német Birodalom alkotmánya (németül: Die Verfassung des Deutschen Reichs), ismertebb nevén a weimari alkotmány volt az, amelynek alapján 1919 és 1933 között a weimari köztársaságot kormányozták, bár ez az alkotmány technikailag a Harmadik Birodalom bukásáig, 1945-ig érvényben volt. A weimari alkotmány kora egyik legdemokratikusabb alaptörvénye volt.

Az alkotmány 180 §-ból állt, amelyek két részre oszthatóak: az első felük az állami hatalomgyakorlással foglalkozik, míg a második felük az állampolgárok jogaival és kötelezettségeivel. Az alkotmány deklarálta, hogy Németország köztársaság, ezzel megszüntette a monarchiát és eltörölte a német császári címet. Hivatalos elnevezésében azonban Német Birodalom (németül: Deutsches Reich) maradt az ország neve. A szövetségi jelleg továbbra is megmaradt, azonban jelentős centralizáció mellett, ugyanis a szövetségi törvényhozás jogköreit jelentősen kiterjesztették, és eltörölték a délnémet államok azon külön jogait, amelyet még Otto von Bismarck adományozott nekik csatlakozásukért cserébe. Ezen kívül meghagyták a lehetőséget az állam számára az Ausztriával való egyesülésre, és ezt az alkotmány 61. §-ba foglalták bele

Törvényhozás: Államszervezet terén az alkotmány a korábbi hagyományokat követte, ugyanis nem szervezte újra az intézményrendszert, csupán újraszabályozta azt. A törvényhozó hatalom a parlamenté, amely kétkamarás: alsóháza a Birodalmi Gyűlés (németül: Reichstag), felsőháza pedig a Birodalmi Tanács (németül: Reichsrat) volt. Az alsóházat négy évre választották listás, arányos rendszer alapján, míg a felsőházba a tagállamok kormányai küldhettek követeket lakosságarányos szavazati rendszer alapján. Ez utóbbiban azonban korlátozásokat vezettek be, hogy elkerüljék a porosz túlsúlyt. Így kimondták, hogy a legnagyobb tagállam sem bírhat a szavazatok több mint kétötödével. A felsőház képviselői felelősek voltak saját államuk törvényhozásának, így az azonos tagállamból érkező küldöttek mindig azonosan szavaztak. A parlament erősen aszimmetrikus volt, az európai hagyományoknak megfelelően az alsóház jelentős túlsúlya volt a meghatározó. A két ház konfliktusa esetén a birodalmi elnök három hónapon belül népszavazást írhatott ki. Ha ezt nem tette meg, a törvényjavaslat automatikusan megbukott. Ha azonban az alsóház kétharmados többséggel leszavazta a felsőház által benyújtott kifogásokat, az elnöknek mérlegelés nélkül ki kellett írnia a népszavazást.

Végrehajtás: Az állam élén az igen széles jogkörökkel felruházott birodalmi elnök állt, akit hét évre, közvetlenül választottak meg. Ő feloszlathatta a parlamentet (ekkor azonban új választásokat kellett kiírnia), ő nevezte ki a kancellárt és a kormány minisztereit, ő volt a fegyveres erők főparancsnoka, és a 48. § alapján szükségállapoti kormányzásba kezdhetett. A külpolitikában ő képviselte a német államot, és a minisztereket az alsóház megkérdezése nélkül elmozdíthatta pozíciójából, valamint – bár az alkotmányba ez nem került bele – elnökölt a kormány ülésein. A kormány élén a kancellár állt, aki azonban igen gyenge jogállással rendelkezett, és az elnök bármikor elmozdíthatta helyéről. Elnöki kinevezése után még a parlament bizalmát is el kellett nyernie szavazás útján, és ha ez nem történt meg, be kellett nyújtania a lemondását. Németországban elsőként a kormány összes tagja politikai felelősséggel tartozott a parlamentnek.

Bíráskodás: A korábbi rendszer itt is erősen éreztette hatását, ugyanis megmaradt az eddigi rendszer a bíráskodás terén is. Az igazságszolgáltatás a tagállamok saját hatáskörébe tartozott, azonban a legfelsőbb birodalmi bíróság már szövetségi szinten működött. Az alkotmányban létrehozták a Legfelsőbb Állambíróságot (németül: Staatsgerichtshof), amely az elnök, a kancellár és miniszterek jogi felelősségre vonásával, a szövetségi törvények tagállami végrehajtásával, a szövetség és tagállamok közötti viták eldöntésével foglalkozott. Ezen kívül külön közigazgatási bíróságot is létrehoztak.

Jogok és kötelezettségek: Az alkotmányban megjelent a 19. századi klasszikus jogállamiság gondolata, mely az állami hatalomgyakorlást tisztán jogi alapra kívánta helyezni. Így az alkotmányba belefoglalták a legfontosabb alkotmányos alapjogokat, főleg az 1849-es paulskirchei alkotmány alapján. Belekerült még ezen kívül több szociális jog is, valamint belefoglalták az állampolgári kötelezettségeket is. Az alkotmány deklarálta a népfelség elvét, és minden 20. életévét betöltött férfi és nő választójoggal rendelkezett, így a választásra jogosultak száma csaknem a császári korszak kétszeresére nőtt. A választások közvetlenek, titkosak és egyenlők voltak, a köztársasági elnököt is közvetlenül a nép választotta, aki népszavazást írhatott ki fontos kérdésekben. A pártok részvétele a törvényhozásban nem volt százalékos arányhoz kötve, vagyis nem volt parlamenti küszöb, így akár egy mandátummal is be lehetett kerülni az alsóházba.

1919 augusztus 14-t írunk. Érdemes lenne összevetni, a Magyar Alkotmánnyal, mennyi is a különbség a két "demokratikus" intézmény között!

Megosztás a facebookon