Folytatom a nyolcvanas évek blogomat. Kicsit másképp...

Akik a 80-as évek előtt születtek, azok valódi Hősök, olyasféle igazi hollywoodi mindent túlélő fenegyerekek. De tényleg!

Gondolj csak bele, 1980 előtt születtünk, kész csoda hogy életben maradtunk. Nekünk még nem volt gyerekülésünk az autóban, sőt még biztonsági öv sem nagyon, viszont bizton tudhattuk, hogy a gyerekágyak festékében akadt bőven ólom.

A gyógyszeres és vegyszeres üvegek könnyedén kinyithatóak voltak, nem volt semmi furfangos védelemmel ellátva, de még a fiókok és ajtók sem voltak felszerelve biztonsági nyitóval, és amikor biciklizni mentünk, nemhogy könyökvédőnk és sisakunk nem volt, de még rendes biciklink sem. Azért az sem volt semmi. Mi még csapból ittuk a vizet, és azt se tudtuk, mit jelent pontosan az ásványvíz. Én sokáig kevertem a szódavízzel, Szúr szúr. Mi nem nagyon unatkoztunk, ha tehettük kimentünk játszani. Igen ki!!!

Egész nap kint voltunk, a szüleink pedig csak sejthették hogy élünk és megvagyunk, hiszen még Matáv telefon se nagyon volt, nemhogy mobil. Pláne nekünk! Nyáron a derékig érő fűben és közeli kiserdőkben játszottunk, mégsem lettünk kiütésesek és nem tört ránk allergiás roham. Nem tudtuk mi az a pollen, és a parlagfűről azt hittük, hogy a sárkányfű egyenesági rokona. Ha elestünk, megsérültünk, eltört valamelyik végtagunk, vagy csak szimplán betört a fejünk, senkit nem pereltek be ezért.

Egyszerűen mi voltunk a hibásak.

Ez így működött, és a szüleink nem nagyon szóltak bele. Étkezési szokásaink Sóher Norbi mércéjével mérve nap mint nap tartalmazták a halálos dózis többszörösét. Gondoljunk a zsíroskenyérre, a kolbászra, a disznósajtra, (ki tudja mit tettek bele), az iskolai menzára, ( ki tudja mit NEM tettek bele) és mégis itt vagyunk. A kakaóban nem volt A, B, C, D, és E vitamin.

Szobi szörpöt ittunk, ami hírből sem ismerte az édesítőszert, viszont tömény cukorból készült. A limonádét meg kevertük, és mosatlanul ettük a fáról a még éretlen gyümölcsöt. Volt néhány barát aki ismert olyat, akinek videója volt, vagy esetleg spectruma (az valami számítógép volt), de szó sem volt playstationról, nintendoról, 64 csatornáról, műholdról, kábeltévéről, filmekről, DVD-ről, surrond soundról stb…

Viszont voltak barátaink!!!!!!!!!!! !! Olyanok akikkel találkoztunk kint az utcán, focipályán, vagy a pingpongasztalnál, vagy ha még sem akkor egyszerűen becsengettünk hozzájuk és beengedtek. Nem kellett megkérdezni a szülőket. Sem a miénket, sem az övéket. Nem vittek, és nem hoztak a szülők.

Mégis itt vagyunk! Nyakunkban lógott a lakáskulcs, mikor játszani mentünk, és mégis itt vagyunk! A szerelmet nem brazil szappanoperából tanultuk, csak egyszerűen megéltük. Boldogan szaladtunk végig az utcán az első csók után, úgy, mintha már sosem akarnánk megállni.

Nekünk a szexhez nem kellett pornófilm, szexújság, de még szálloda sem. Akkor és ott csináltuk, ahol lehetőség volt rá, és ha valamit rosszul csináltunk, vállaltuk a következményeit és újra próbálkoztunk. Ha egy tanár nyakon vágott,nem szúrtuk le késsel és nem pereltük be és nem panaszkodtunk otthon, nehogy kapjunk még egyet.

Ismertük a törvényt és, ha vétkeztünk, a szüleink nem álltak mellénk. Megtanítottak úgy élni, hogy tudjuk mit jelent a kötelesség, bűntudat, felelősség, boldogság. Ismertük e szavak mélységét.

Ezek voltunk. Hősök? Talán. Hősei egy letűnt kornak,amelyen a mai fiatalok értetlenül mosolyognak….

Megosztás a facebookon

A nyolcvanas évek iskolai életéből szedtem össze 20 ma már furcsaságot. Érdekességek amiken ma már jót nevetünk, de akkor komolyan vettük. Ma nem hiszem hogy gyermekeink unokáink elviselték elviselnék ezen szigorokat. Mégis úgy szerettünk iskolába járni. Kezdjük:

1. Szombati tanítás. 1982-ben szűnt meg végleg a szombati tanítás, addig minden második szombaton iskolába jártunk. A rövid és hosszú hetet „A” és „B” hétnek hívtuk. 1982 után nem mindenhol, de voltak iskolák, ahol felváltva délelőtt, illetve délután kellett iskolába járnunk (mert olyan sok volt a gyerek), így azt neveztük „A” és „B” hétnek.

2. Köpeny. A kék köpeny viselése kötelező volt, aki otthon felejtette az beírást kapott az ellenőrzőjébe. Lazább iskolákban megengedték, hogy a köpenyre rávegyünk pulóvert - így bojkottáltuk a köpenyviselést, lányoknak hajat festetni, körmöt lakkozni, illetve fiúknak hosszú hajat hordani tilos volt.

3. Orosz. A nyolcvanas évek közepéig kötelező volt az orosz nyelvet tanulni, amit a dolog kötelező jellege miatt kollektív utáltunk.

4. Iskolai ünnepek A szocializmusban több olyan ünnepet is megtartottunk az iskolában, vagy egy iskolához közeli gyár dísztermében, amelyeket ma már nem ünneplünk, illetve fordítva, több mai ünnepet nem tarthattunk meg akkoriban.

5. Körzetes sulik.  Mindenki a körzetes suliba járt, nem volt válogatás és kényeskedés.

6. Címer. Minden osztályteremben a tábla felett díszelgett a Magyar Népköztársaság címere, amit szokás volt Kádár-címernek is nevezni.

7. Technika.  A csúcstechnika akkoriban az írásvetítő volt, ezzel igyekeztek a jobb tanárok színesebbé, élménydúsabbá tenni a tanórát.

8. Iskolai szünetek.  Az iskolai szünetekben mindenki az előző esti tévéadást beszélte át, ugyanis az egész ország ugyanazt az egy műsort nézte. Így másnap jól kitárgyalhattuk.

9. Menza. Az egyik legkedveltebb étel a sulimenzán a piskóta kocka csokoládé öntettel volt.

10. Szabályok, amiken ma már csak röhögünk.  Minden iskolának megvolt a maga dilije. Volt, ahol a húszperces nagyszünetben körbe kellett futni a közeli parkot (naná, hogy mindenkinek nejlon köpenyben). Máshol reggelente jó hangosan rá kellett zendíteni az ismert József Attila idézetre: "Dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes.

11. Iskolakapu. A kapuk annak idején nem voltak zárva, és szabadon ki-be lehetett járkálni az épületbe. Biztonsági őr sem ült a kapuban, és mikrofon sem létezett, amivel a gyereket szólították volna, ha a szülő megérkezett.

12. Hazamenetel.  A legmegdöbbentőbb különbség az összes közül, hogy a gyerekek szülői kíséret nélkül, maguk sétáltak haza...

13. Trafik.  Minden suli közelében termett egy trafik, amiben csupa izgalmas dolgokat árultak, mint például Donald rágót, cigis rágót, téli fagyit, üveggolyót, matricákat.

14. Úttörők és kisdobosok.  Bár már kezdett kissé kilógni a lóláb, még mindig intenzív úttörő és kisdobos életet éltünk. Egyes iskolákban elvárt volt, hogy hétköznap is viseljük a kék vagy a piros nyakkendőt. Menő dolognak számított tisztségviselőnek lenni, például őrsvezető csak a jó tanulókból kerülhettek ki.

15. Takarékbélyeg. „Fillérből lesz a forint” szlogennel lehetett takarékoskodni, a nyolcvanas évek elején minden héten jött a takarékbélyeges bácsi, akinél 5, 10, 20 Forintért lehetett takarékbélyeget vásárolni, amit év végén beválthattunk.

16. Papírgyűjtés és más iskolai feladatok. Az iskolai papírgyűjtést mindenki véresen komolyan vette, és minden követ megmozgattunk, hogy az osztályunk nyerjen. Becsöngettünk vadidegen lakásokba, ahova be is mentünk, hogy összeszedjük a felesleges újságokat. Nem egyszer előfordult, hogy az iskola küldött ki bennünket, gyerekeket például kérdőíveztetni a kerületbe, ahol szintén vadidegenek lakásába kellett bemennünk.

17. Tábor.  A táborozás óriási buli volt, amire jelentkezni kellett, és egyáltalán nem volt biztos, hogy jutott is hely minden jelentkezőnek. Egész évben mindannyian a nyári táborról beszéltünk, vagy azt vártuk. A táborokban sorakozóval, zászlófelvonással és reggeli tornával indult a nap.

18. Telefon. Nem voltak mobiltelefonok, amik megzavarták volna a tanórát. Egy találkozó megbeszélése úgy történt, hogy nagyon pontosan lefixáltunk egy időpontot, és ha valaki késett, akkor bizony akár 45 percet is vártunk egymásra, mivel telefonon nem tudtunk odaszólni a másiknak, hogy késünk. Budapesten közismert találkozóhelyek voltak: Örs vezér térnél a „gomba”, Deák térnél a „Porsche szalon”, Nyugatinál „az óra alatt”. A szülők-gyerekek, ha elkerülték egymást otthon, akkor papíron üzengetek egymásnak.

19. Kollektív nevelés. Tökéletesen működött a kollektív nevelés, azaz ha rosszak voltunk a buszon vagy az utcán, akkor az idegen felnőttek ránk szóltak.

20. Tisztelet.Tiszteltük a tanárokat, és minden felnőttet  nem mertünk visszabeszélni, de nem csak mi nem, hanem a szüleink sem. Ha már az igazgatói irodába voltunk hivatalosak, akkor az maga volt a szégyen. Lógni, iskolát kerülni nem lehetett, de nem is akartunk. Bár egyre ritkábban, de még a nyolcvanas években is előfordult, hogy egy-egy szigorúbb tanár okító-nevelő célzattal lekevert egy-egy maflást - ezek természetesen semmilyen jogi következménnyel nem jártak. Ma már egy ilyen eset vezető hír lenne a médiában.

Sok dolgot át lehetne venni ebből a rendszerből, de jó magyar szokás szerint " a mosdóvízzel kiöntjük a gyereket is."!!!!!

Megosztás a facebookon

1944. szeptember 13. - A 3. magyar hadsereg, Heszlényi Géza altábornagy parancsnoksága alatt Szeged–Nagyvárad térségéből támadást indít a románok ellen, és visszafoglalja Aradot.

A támadást a Bánságban állomásozó németek kezdték meg szeptember 12-én, Temesvár irányában nyomulva előre. A magyar seregek feladata volt a 2. hadsereg szárnyának biztosítása, a Körösök és a Maros-völgyének lezárása, valamint északról biztosítaniuk kellett a bánsági német támadást. A magyar vezérkar ezenkívül azt is el szerette volna érni, hogy a Maros mentén védekező 2. magyar hadsereget tehermentesítse. A magyarok egyik célkitűzésüket sem tudták megvalósítani.

A románok a magyarok támadása elől visszavonultak, ezzel nagy területek jutottak a magyarok kezére. Szeptember 13-án este az I. magyar páncélos hadosztály bevonult Aradra, ahol virágesővel fogadták a honvédeket. A magyarok elfoglalták Tordát, majd Aranyosgyérest, egészen Nagyenyed északi határáig nyomultak előre. A Marostól délre nyomuló magyar határvadászok Perjámosig vonultak előre, magyar uralom alá került többek között Nagyszentmiklós, Őscsanád és Óbéba. A meghódított területeken a magyar lakosság kitörő örömmel üdvözölte a hadsereget. Sok katonának rokona, ismerőse volt a visszafoglalt részeken. A magyarok élelemmel látták el a lakosságot.

A magyar hadsereg megindult Temesvár irányába, de csak Hidasligetig sikerült eljutnia, így nem tudott egyesülni a német sereggel. Temesvárt a németek nem tudták elfoglalni, így azt se tudták megakadályozni, hogy a szovjetek benyomuljanak a Bánságba. Az észak felé vonuló szovjetek egy része Arad felé ment, míg a másik Belényes előtt ütközött a magyar csapatokba. A szovjeteknek két nap alatt sikerült szétszakítaniuk az Aradtól északra levő magyar arcvonalat, majd Pankotánál sikerült két napig tartó csatában visszavonulásra késztetni a magyarokat. Pálosnál a magyarok még megpróbáltak szembeszállni a szovjetekkel, de azok teljesen felőrölték a magyar védelmet.

A magyar hadsereg veszteségei ebben a csatában meghaladták az ezer főt. A szeptember 21-éről 22-re virradó éjszaka a magyarok kivonultak Aradról. Az őket üldöző szovjetek még ezen az éjjel elérték Battonyánál a trianoni határt.

A magyarok addigra már az összes elfoglalt területről visszavonultak, csak Világos és Aranyosgyéres térségében védekeztek hosszabb ideig. Míg a magyar csapatok Tordánál sikeresen visszaverték a szovjet-román áttörési kísérleteket, addig a Maros-völgyében a síkságon érvényesült a páncélos taktika és a kibontakozó Nagyvárad-Debrecen páncélos csata miatt fel kellett adni Észak-Erdély még magyar kézen lévő részét és Kárpátalját a bekerítés veszélye miatt.

Megkezdődött Magyarország "felszabadítása".

Megosztás a facebookon

Kr. e. 490. szeptember 12-én vívták I. Dareiosz perzsa nagykirály (ur. Kr. e. 522-486) és Miltiadész athéni hadvezér seregei a marathóni csatát, mely során a görög városállam sztratégosza világraszóló győzelmet aratott. A Marathón melletti diadal eredményeként Hellász ideiglenesen felszabadult a Perzsa Birodalom nyomása alól, és tíz éves felkészülési időt nyert az újabb összecsapásra.

A perzsa nagykirály hatalma a klasszikus értelemben vett Hellászt már a Kr. e. 6. század végén elérte, ugyanis a Kis-Ázsia égei partvidékén fekvő jón városállamok már ekkor Dareiosz uralma alá kerültek. A perzsák Kr. e. 508-ban szerződést kötöttek Athénnal, ezt azonban az attikai polisz később megszegte, ugyanis segítséget nyújtott a fellázadó jónoknak. Dareiosz számára az eset jó ürügyet jelentett ahhoz, hogy az európai görög területeket is leigázza, de a büntetőhadjárat szervezése végül egészen Kr. e. 492-ig húzódott.

Ebben az évben hatalmas perzsa flotta indult a félsziget meghódítására, de az Athosz-foknál olyan pusztító viharba keveredett, hogy hamarosan kénytelen volt visszafordulni. Az ázsiaiak tanultak az esetből, és két esztendővel később már a nyílt tengeren keresztül támadtak; a Kr. e. 490-es hadjárat során Datisz és Artaphernész vezetésével leigáztak számos szigetet, felperzselték az Euboián található Eretria városát, majd pedig Marathónnál szálltak partra, hogy a – lovasságuk számára megfelelő – széles síkságon semmisítsék meg a hellén haderőt.

A görög szabadság ügye eközben nehéz helyzetbe került, ugyanis a felkészülés során Athén szinte teljesen egyedül maradt a hódítókkal szemben. A Kr. e. 490-es év során számos város behódolt Dareiosznak, a spártaiak pedig éppen a csata előtti napokban, egy vallási ünnepre hivatkozva tagadták meg a segítségnyújtást. Az ütközetet később ténylegesen irányító sztratégosz – mert ezekből összesen 10 volt –, Miltiadész végül 9000 athéni és 1000 plataiai hoplitával – azaz nehézgyalogossal – és 2000 könnyebb fegyverzetű harcossal érkezett meg Marathónhoz.

Bár a csatáról tudósító Hérodotosz szerint a síkon az athéniakat több százezer harcos várta, a valóságban – már csak a behajózás nehézsége miatt is – ez a létszám nemigen haladhatta meg a 25 000 főt. Mindez azért fontos, mert ha a történészek becslése helyes, akkor azt mondhatjuk, hogy – a hiedelmekkel ellentétben – a hellének helyzete egyáltalán nem volt reménytelen.

Hérodotosz azt írja, nyolcnapos várakozás után – az általános konszenzus szerint Kr. e. 490. szeptember 12-én – Miltiadész kierőszakolta vezértársainál, hogy hajnalban támadást indítsanak a perzsa haderő ellen. A sztratégosz döntése nem lehetett véletlen, hiszen ekkor már a spártai seregek közeledése miatt érdemesebb lett volna kivárni, az esetleges kudarc pedig nagyon komoly árat követelt volna. A jelek szerint azonban Miltiadész tudta, mire készül, ugyanis a váratlan roham olyannyira készületlenül érte a perzsákat, hogy a marathóni csatát a lovasság bevetése nélkül vívták meg.

Szeptember 12-én kora reggel a hopliták váratlanul feltűntek a mező szélén, és pillanatok alatt lerohanták a – főleg íjászatban kiemelkedő – perzsa gyalogságot, mely nem tudta feltartóztatni a masszív alakzatban támadó görögöket. A közelharc során aztán Dareiosz harcosai már nem bizonyultak méltó ellenfélnek az athéniak számára; az ázsiaiak egy része hamarosan a közelben horgonyzó hajókra menekült, a mintegy 10 000 perzsa gyalogos többségét viszont bekerítették, és kegyetlenül lemészárolták.

A marathóni csatában Hérodotosz szerint az ellenség több mint 6000 embert és hét hajót veszített, ami – a reális létszámban gondolkodva – igenis komoly veszteségnek számított. A görögök oldalán ezzel szemben alig kétszázan estek el.

A megalázó vereség után Dareiosz hadvezérei, Datisz és Artaphernész félbeszakították a hadjáratot, és seregük maradékával azonnal visszatértek Perzsiába. A kedvező körülmények ellenére bravúrral kivívott athéni győzelem ugyanakkor messze nem rendítette meg a nagykirály birodalmát; Hellász csak Dareiosz halála, és a Xerxész (ur. Kr. e. 485-465) trónra lépését kísérő lázadások miatt kapott tíz évet a revansra való felkészülésre.

DE ez már egy másik történet - történelem.

Megosztás a facebookon

Ceausescuék híre természetesen Nagy-Britanniáig is elért, ám 1978-ban a brit külügyminisztérium nyomására Erzsébet királynő kénytelen volt meghívni magához a román diktátort és feleségét. Londonnak ugyanis pénzre volt szüksége, és a románok készek voltak vásárolni a brit repülőgépflottából a román Tarom légitársaság számára. Ceausescu pedig kilobbizta, hogy az üzlet részeként hívják meg őt és feleségét Londonba. Erzsébet beadta derekát, a protokoll és az illemnek megfelelően elvitte őket kocsikázni és még egy állami vacsorát is adott a tiszteletükre, azonban nem állt szándékában az üdvözlő szavakon túl bármi mást is mondani nekik, írta a Balkan Insight.

„Amikor a vacsora másnapján a Buckingham-palota kertjében kutyáit sétáltatta, észrevette, hogy a távolban Ceausescuék tűntek fel. És mint azt később egy másik vendégnek elárulta, bebújt egy bokor mögé a saját kertjében, hogy elkerülje őket” – írta Robert Hardman könyvében. A Ceausescu-vizit meglehetősen feszengősre sikerült.

A brit külügy hamar megbánta, hogy az országba invitálta a hírhedt duót, ám ekkor már késő volt, Nicolae Ceausescu és felesége, Elena meghívása kapcsán már nem lehetett visszakozni. Az aggodalmaskodás akkor vette kezdetét, amikor Giscard d’Estaing francia elnök felhívta telefonon a brit palotát, és figyelmeztette őket, hogy a házaspár párizsi vizitjén több tárgyat is eltulajdonított az Elysée-palotából (Palais de l'Élysée). Személyesen mondta a királynőnek, hogy érdemes a londoni otthonából elpakolni az értékesebb mozgatható tárgyakat, vagy esetleg lecsavarozni vagy más módon rögzíteni őket.

A királynő megfogadta a tanácsot, minden olyan tárgyat, többek között egy ezüstözött hajkefét is eltávolított, amelyet esetleg zsebre dughattak volna Ceausescuék. Ám ezzel még nem oldódott meg minden probléma, ugyanis a bukaresti brit nagykövet figyelmeztette a királyi hivatalnokokat, hogy Elena Ceausescu az ilyen magasszintű találkozóknál szinte elvárja, hogy adjanak neki egy-egy egyetemi kitüntetést vagy díszdoktori címet. A diktátor felesége ugyanis abban a hamis hitben ringatta magát és saját népét is, hogy ő a világ egyik legnagyobb tudósa.

Az egyébként szinte analfabéta asszony 1972-től a romániai kutatási-fejlesztési rendszert felügyelő Tudományos és Technológiai Tanács végrehajtó bizottságának volt a tagja, 1980-tól pedig e testületnek elnöke. 1974-ben már a Román Akadémia rendes tagjává is megválasztották, és több világegyetem doktori címet adományozott az országa „legkíválóbb” tudósának, akinek egyébként legnagyobb „érdeme”, hogy a román tudományos világot máig meghatározó botrányok és plágiumügyekbe hajszolta. Az Oxford és a Cambridge nem volt hajlandó beállni a sorba, és a tudományos eredményeit általában plagizáló asszonynak nem kívánt díszdoktori címet adni. A külügyminisztérium bajban volt, ám sikerült végül találni egy ismeretlen főiskolát, amely tiszteletbeli professzorrá nevezte ki Elenát.

A romániai elnöki látogatás máig az egyik legméltatlanabb eseménye volt a királynő uralkodásának. Erzsébet kitüntette a román diktátort az 1399-ben alapított Bath-renddel is (Order of the Bath), amelyet az emberi jogokat kevéssé tiszteletben tartó Ceausescu miatt ekkortól kezdtek el Order of the Bloodbath-nak, vagyis Vérfürdő-rendnek nevezni.

David Owen külügyminiszter később elismerte: az egész vizitáció egy hatalmas hiba volt. „Próbálok úgy tenni, mintha meg sem történt volna” – mondta el a könyv szerzőjének. Hozzátette: a királynő félreérthetetlenül világossá tette, hogy nagyon nem nyerné el a tetszését, ha a házaspár sokáig időzne otthonában.

Pedig ekkor még nem is tudta: Bukarest sohasem fizette ki a repülőgépek árát.

Megosztás a facebookon

Poroszország támadása után aztán I. Károly Albert bajor választófejedelem (ur. 1715-1745) is hadat üzent a gyengélkedő Habsburg birodalomnak, így Szilézia, Csehország és a nyugati osztrák tartományok hamarosan megszállás alá kerültek. Ezekben a válságos hónapokban Mária Teréziának jószerével nem maradt más esélye, mint a magyar rendek jóindulatára bízni birodalma sorsát, ezért szorult helyzetében – az 1741 júniusában tartott koronázási országgyűlés után – szeptemberre ismét diétát hívott össze Pozsonyba.

A beszámolók szerint a nemesek kezdetben elutasítónak mutatkoztak, a szeptember 11-i híres ülésen azonban minden megváltozott. Ezen a napon a királynő fekete gyászruhában jelent meg, és – a jelenlévők szívének megenyhítése érdekében – újszülött gyermekét, Józsefet (ur. 1780-1790) is magával vitte. A délelőtt 11 órakor kezdődő tanácskozáson először gróf Batthyány Lajos főkancellár szólt a birodalom nehéz helyzetéről, majd a királynő felállt, és ékes beszédben segítséget kért az összegyűlt rendektől.

Tökéletesen megkreált jelenet volt ez: a nemes urakkal szemben ott állt egy gyászruhába öltözött védtelen nő, aki ráadásul egy újszülött gyermek édesanyja is volt egyben. Mária Terézia ráadásul – a rossz nyelvek szerint csípésekkel – arra is rábírta a pár hónapos József főherceget, hogy a megfelelő pillanatban sírva fakadjon, ilyen szívszorító helyzetben pedig egyszerűen nem lehetett nemet mondani. A meghatódott nemesek a beszédet félbeszakítva, „vitam et sanguinem”, azaz „életünket és vérünket” felkiáltással felajánlottak segítségüket a bajba jutott királynőnek, ezzel megmentették a Habsburg Birodalmat.

De II. József mely a karján volt utálta felnőtt korában a magyarokat.

József 1780-tól 1790-ig, tíz éven át állt a birodalom élén. A történetírók II. Józsefként említik, de magyarországi kortársai csak a „kalapos király” gúnynéven szóltak róla. Ennek oka, hogy az uralkodó nem koronáztatta magát magyar királlyá. A koronázás alkalmával írásban kellett volna megígérnie, hogy az ország szokásait tiszteletben tartja, az országgyűlést időnként összehívja, s annak megkérdezésével hozza meg törvényeit. Ám a trónra régóta váró, türelmetlen császár erről hallani sem akart. Attól tartott ugyanis, hogy a magyar nemesség elgáncsolja reformterveit.

II. József előtt elérendő célként az egységes, erős birodalom állt. Ennek eléréséért nem válogatott az eszközökben. A Szent Koronát, melyben a magyarok az ország jelképét látták, csak mint értékes ékszert kezelte, és Bécsbe szállíttatta. A német nyelvet egész államában hivatalossá tette, nem törődve Magyarország tiltakozásával. (Ekkor még az ország hivatali nyelve a latin volt.) II. József egyházi rendeletei nem voltak tekintettel sem a szokásokra, sem az évszázados törvényekre. A katolikus egyház ügyeibe számtalanszor illetéktelenül avatkozott bele. Feloszlatta azokat a kolostorokat, melyeknek lakói „csak” az imádságnak éltek. Pannonhalma monostorát és az egyetlen magyar alapítású szerzetesrendet, a pálosokat is megszüntette. (A rend Lengyelországban működött tovább.) A kolostorok vagyonát azonban nem engedte elherdálni. Lefoglalt javaikból Lelkészpénztárat létesített, plébániákat épített, szegény papokat segélyezett, sőt támogatta a papnevelést is. (Az egyház fő feladatának a nép erkölcsös életre nevelését tartotta.)

Előrehaladást jelentett, hogy az uralkodó lehetővé tette a protestáns vallások szabad gyakorlását (türelmi rendelet). Intézkedései nyomán e vallások követői számára lehetővé vált a hivatalviselés is. Ezzel régi igazságtalanságot tett jóvá. Az állam érdekében törekedett az egyház és a nemesség birtokainak megadóztatására. Erre azonban már nem maradt ideje: 1790-ben meghalt. Halálos ágyán valamennyi, Magyarországot érintő rendeletét visszavonta, három kivételével.

A türelmi rendeletet, a jobbágyrendeletet és a Lelkészpénztárról szóló intézkedését érvényben hagyta.

Csak ennyit röviden a Habsburgokról kik mennyire szerették a magyar nemzetet!

Megosztás a facebookon