1552. szeptember 9-én vette ostrom alá Ahmed budai pasa és Ali pasa egyesült serege Eger várát, melyet a Dobó István vezette maroknyi védősereg később sikeresen megvédett az oszmánoktól. Az egriek helytállása következtében I. Szulejmán (ur. 1520-1566) 1552. évi hadjárata kudarccal fejeződött be, egyúttal pedig a magyar győzelem reményt, önbizalmat és hősies példát adott a végeken harcoló vitézek számára.

I. Ferdinánd (ur. 1527-1564) és a kiskorú János Zsigmond (ur. 1540-1570) nevében kormányzó Fráter György 1551-ben úgy gondolták, megérett az idő a kettészakított Magyar Királyság újraegyesítésére, így az év során Castaldo tábornok csapatai megszállták Erdélyt. Néhány hónap után azonban Ferdinánd gyanakodni kezdett a barát kiismerhetetlen diplomáciai húzásai miatt, ezért 1551 decemberében meggyilkoltatta Fráter Györgyöt, és saját kezébe vette a keleti területek kormányzását. A király ezzel a lépéssel hatalmasat hibázott, ugyanis a Porta válaszul büntetőhadjáratot szervezett, melynek vezetésével a szultán Ali pasát bízta meg.

A Dobó István parancsnoksága alatt álló vár elfoglalása elsősorban azért volt fontos, mert a Felvidék magas csúcsainak előterében ez volt az egyedüli jelentős erőd, mely az észak-magyarországi bányavárosokat őrizte. Eleste nem csak azért lett volna súlyos csapás, mert az oszmánok így megszerezhették volna a magyarországi érclelőhelyeket, hanem azért is, mert Eger mögött jószerével erődítetlen városok feküdtek. Sem Kassa, sem a bányavárosok nem készültek fel egy török támadásra, így aztán a hevesi püspöki székhely elfoglalásával Ali pasáéknak esélyük nyílt volna az egész Felvidék meghódítására.

Ahmed és Ali pasa terve egyszerű – mondhatni „a szokásos” – volt: először rommá akarták lőni a várat, hogy aztán a ledöntött falak között könnyűszerrel érvényesíthessék legalább hússzoros túlerejüket (bár Gárdonyi több százezres ostromló hadról beszél, a törökök körülbelül negyvenezren lehettek). Ebből a szempontból szerencsés körülmény volt az erődítmény szilárdsága – Eger ugyanis egy népvándorlás kori vár helyére épült –, arról nem is beszélve, hogy az ősz elejére az oszmánok kifogytak készleteikből, így például – ágyúgolyók híján – a tüzérségi támadás később olykor több napon át is szünetelt.

Mindez azonban nem von le semmit Dobóék hősiességéből, hiszen az csakis az ő érdemük volt, hogy Eger a szeptember 28-i, majd az október 4-i török roham után is keresztény kézen maradt. Az utóbbi támadás pedig igencsak válságos időszakban érte a várat, ugyanis aznap – a védők gondatlansága következtében – felrobbant a székesegyházban kialakított lőszerraktár, tehát Dobó és alvezére, Mekcsey István egyszerre kellett megküzdjön a káosszal és a falakra kapaszkodó törökökkel. Miután az 1552-es év ősze már korán fagyokat hozott, az éhségtől szenvedő, járványoktól megtizedelt oszmán sereg ideje vészesen fogyott; éppen ezért október 12-én és 13-án Ali és Ahmed pasa két ízben is általános támadást indított a falak ellen, de a hajnaltól éjszakáig tartó küzdelem ismételten kudarccal zárult.

Az utolsó két napban Eger védői már a végkimerülés szélén álltak, és csupán találékonyságuknak és hatalmas akaraterejüknek köszönhették, hogy végül mégis sikerült megtartaniuk a várat: Bornemissza Gergely híres bombái, a falaknál forró vizet és szurkot locsoló asszonyok, az ostromlétráknál elszántan küzdő vitézek szinte egy mondabeli korszak gigászi küzdelmét idézik fel.

Miután az október 13-i, sokadik roham is eredménytelenül zárult, a török táborban akkora lett az elégedetlenség, hogy az addig egymással rivalizáló pasák megegyeztek a visszavonulásban, és október 17-én feladták az ostromot. A maroknyi egri védősereg hősies ellenállása – a közvélemény szemében – később felért egy világraszóló diadallal; a győzelem nagyon komoly fegyvertény volt, hiszen – először a török háborúk során – bebizonyosodott, hogy Szulejmán hadai sem legyőzhetetlenek, vagyis az ostrom még nem jelent szükségszerűen vereséget.

Eger helytállása komoly szerepet játszott abban, hogy Szulejmán szultán seregei néhány évig csak kisebb erősségeket próbáltak megvívni, de például ahhoz is hozzájárult, hogy 1556-ban Szigetvár védői ellen mertek – és tudtak – állni a törököknek. A Tinódi Lantos Sebestyén által megénekelt, és Gárdonyi Géza által regényben megörökített egri ostrom a magyar történelem eme szomorú szakaszának legfényesebb pontja lett, mely példát adott a hűségre és a helytállásra, valamint reményt adott a magyaroknak egy addig reménytelennek tűnő küzdelemben.

Megosztás a facebookon

Budapesten, 1912. szeptember 8–án született Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni (elhunyt: Budapest, 2014. február 15.) magyar nyelvtanár, oktató, férje, Radnóti Miklós hagyatékának rendezője, őrzője, közrebocsátója.

14 éves korában ismerte meg Radnóti Miklóst, akivel 1935. augusztus 11-én kötött házasságot Budapesten, a Terézvárosban, s a Pozsonyi út 1. számú házban béreltek lakást.

Gyarmati Fanni és Radnóti Miklós levelezése ma már forrásértékű dokumentum, levelezésük Radnóti Miklós szegedi egyetemi éveire és munkaszolgálatainak idejére esik.

Férje halála után a nyilvánosságtól visszavonultan gondozta Radnóti hagyatékát, illetve a Színház- és Filmművészeti Főiskola tanára lett: versmondást, francia és orosz nyelvet tanított. Sosem ment többé férjhez, özvegységét csaknem hetven évig őrizte.

A nyilvánosságtól elzárkózott, csupán a Népszabadságnak adott interjút 1962. január 21-én, melyben többek között úgy nyilatkozott, hogy "a fasizmus elnyelte az életünket". Rádióban, televízióban nem szerepelt. Radnótiról nem írt, valamint a férje nevét felvett intézmények ünnepségein sem jelent meg, csupán a hagyatékhoz kapcsolódó ügyek intézésével foglalkozott.

Több évtizedes oktatói munkásságáért és Radnóti Miklós hagyatékának közrebocsátásáért 2009 decemberében A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje kitüntetést vehette át. Hajlott korára való tekintettel (97 éves volt ekkor) Gyarmati Fanni lakásán adták át a kitüntetést.

E lakás még mindig ugyanaz a lakás, amelyben férjével, Radnóti Miklóssal élt, még mindig kint van a lakáson férjének, Dr. Radnóti Miklósnak a névtáblája. 99. születésnapján a Kohányi Társaság köszöntötte 9 szál sárga rózsával (a sárga rózsa Gyarmati Fanni kedvenc virága), s egyben a Kohányi Társaság örökös tiszteletbeli tagjának jelölték Gyarmati Fannit tekintettel arra, hogy mindaz a humanizmus, amelyet Radnóti Miklós költészete és a hozzá hű feleség képvisel, egyezik a Kohányi Társaság eszményeivel.

1999-ben a XIII. kerület, majd 2005-ben Budapest díszpolgára lett kiváló pedagógiai munkásságáért, valamint Radnóti Miklós életművének, irodalmi hagyatékának gondozásáért és őrzéséért.

Radnóti Miklós feltételezett holttestének maradványait 1946. június 23-án találták meg Abda közelében – majd, az 1946-os politikai viszonyoknak megfelelően – ehhez a feltételezett emberi maradványokhoz igazították a történelemírást, Radnóti (Radnóczi) Miklós legendáját.

Az ingoványos területen megtalált emberi maradványokat először a Győr közeli zsidó temetőben(!) hantolták el… holott köztudottan a költő korábban katolikus hitre tért, még a családi nevét is megváltoztatta. Gyarmati Fanni, Radnóti özvegye, egyszer sem láthatta a holttestet, majd amikor kézhez kapta az exhumálásról készült feljegyzést és ott azt olvasta, hogy a költő nyakában arany medaliont találtak az egyéb, vele összefüggésbe hozható, tárgyi “bizonyítékokkal”, felháborodott hangú levelet írt annak a győri újságnak, amely először adott hírt a “nyilas banditák által meggyilkolt Radnóti holttestének” megtalálásáról.

A zsidó gyászszertartás szerint zsidó temetőbe keresztény hitre tért személyt nem temethettek… még átmenetileg sem. Gyarmati Fanni elmondása szerint a költőnek soha nem volt aranyékszer a nyakában, és nehezen hihető, hogy a “nyilas banditák” azzal együtt temették volna el Abda közelében

Az exhumálást követően néhány héttel később, augusztusban, a budapesti Fiumei úti sírkertben elhantolt emberi maradványoknak az eddigi kutatások szerint semmi köze sincs a költőhöz – abban maga Gyarmati Fanni sem hitt egyetlen pillanatig sem.

Az özvegy nem is járt kis a sírkertbe mert hite szerint nem a férje a költő van ott eltemetve, de végakarata szerint itt helyezték örök nyugalomra 2014 február 26-n.

Megosztás a facebookon

Ez egy 452 éves történet, melyet a világ három országában biztosan ismernek. Magyarországon és Horvátországban a nemzeti hős története, Zrínyi Miklósé. A bátorságé, hősiességé és egy kicsit: a halálnak fittyet hányó vagányságé. A törököknél meg… Az ő hatalmas szultánjuknak, a hódító Nagy Szulejmán halálának története, aki már nem érhette meg a nehezen kicsikart győzelmet.

Szigetvár ostroma 1566. augusztus ötödikétől szeptember hetedikéig tartott. Alig több, mint egy hónapig. Itt és ekkor feszült egymásnak a Bécset meghódítani induló Szulejmán 100 000 – 150 000 főt számláló serege és a védők 2300-3000 fős hada.

A török okult az 1552-es egri szégyenből, mikor egy rozzant juhakolnak titulált vár ellent tudott állni a muszlim hódítóknak. Ezúttal más utat választottak nyugat felé, Bécs felé. Győr térségében már ott áll az osztrák császár serege, hogy megakadályozza a török Ausztriába való betörését. Ott állt és várt. Nem indult meg Szigetvár felmentésére. Mit számított nekik Szigetvár?! Akár meddig tart ki, akár mennyit tudnak ártani a védők a töröknek, az számukra csak színtiszta nyereség…

A Szulejmán és Szokoli (más források szerint Szokollu) Mehmed nagyvezír vezette török sereg pedig nem kerülhette el Szigetvárat. Útban volt, a szójelképes és valódi értelmében egyaránt. A Dunántúlon keresztül, Bécs felé vezető hadi útvonalba esett, és a török nem hagyhatott egy ekkora erősséget meghódítatlanul maga mögött. Főként nem úgy, hogy ennek a várnak a kapitányát Zrínyi Miklósnak hívták, aki már annyi borsot tört a fényességes Porta orra alá.

„Amikor Szulejmán körülfogta Szigetvárt, Zrínyi Miklós volt a vár rettenthetetlen védelmezője. A basák azt a tanácsot adták, hogy ha írna Zrínyinek, az minden felvetés szerint feladná a várat. A szultán erre ezt írta Zrínyinek: „Küld el a kardodat, ha élni akarsz!” Zrínyi ennyit felelt: „Magad jöjj érte, ha halni akarsz!”

Szulejmán csapatai már augusztus hatodikán megkísérelték rohammal bevenni a várat, de a védők ezt visszaverték. Ami ezután következett a jellegzetes török harcmodor volt, várvívás idején. Szüntelenül ágyúzták a falakat, aknákat ástak. És persze leveleket írtak… Leveleket, amelyekben egymást váltogatva szerepeltek kemény fenyegetések és csábító ígéretek. Zrínyinek még Horvátország koronáját is felajánlották. Hiába. Zrínyi nem engedett. Nem engedett a hatalmas túlerő ellenére sem, még úgysem, hogy tudta nem várhat felmentő sereget.

„Augusztus 19-én, hétfőn, Szent Bertalan napja előtt a törökök az óvárost hatalmukba kerítették. A mieink közül ott sokan elpusztultak: vitéz férfiak, akik nem tudtak bemenekülni a várba, s akik nem tudták kikerülni az ellenséget. A törökök ugyanis elibük vágtak a várba vezető hídig, így megakadályozták bemenekülésüket, mivel gyorsaságukkal megelőzték őket. Akik időben nem jutottak be a várba azokat odakint mind lemészárolták."

  Az óváros elfoglalása után a törökök átvágták a duzzasztógátat, amely a várat és várost körbevevő tavak szintjét szabályozta. A víz gyorsan elfolyt és az augusztusi melegben a meder is hamar kiszikkadt, olyannyira, hogy a törökök idetelepíthették az ágyúikat.

Töltések építése után augusztus 29-én egy újabb nagy roham következett, mely ismét csak sikertelen zárult. A megfogyatkozott védők ezt is visszaverték. Ezután a török folytatta az aknák ásását, ezúttal már sikeresen. Szeptember ötödikén, a felrobbantott falakon áttörve elfoglalták a külső várat. A védők maradéka a belső várba húzódott. Ekkora már csak körülbelül hatszázan lehettek.

De keserű diadala volt ez a töröknek. Az éjszaka meghalt Szulejmán szultán. A nagyvezír tanácsára ezt nem árulták el az erősen megfogyatkozott seregnek, mert a fővezér halála pánikot kelthetett volna a csapatok között. A csapatok ellátása is gondot jelentett, tartottak attól is, hogy a hideg beállta előtt nem boldogulnak Szigetvárral, felmerült, hogy Gyula várát ostromló Pertev pasát is Szigetvár alá hívják, hogy két sereg együttesen támadhasson.

I. Szulejmán oszmán szultán. Odabent sem volt valami fényes a helyzet. A belső várba visszavonultak között tán már csak kétszáz lehetett katona. Puskaporuk alig maradt és a víz is fogytán volt, a hőségtől a kút vize elapadt.

És 1566. szeptember hetedikén a védők maradéka, a csapat élén Zrínyi Miklóssal és Turancsics Lőrinccel, a zászlótartóval, kitör a várból.

"Vitézségünkre, annyira irigykedik a szerencse, hogy fegyverünkhöz és fegyvereinkről meg nem feledkező bátorságunkon kívül számunkra már semmit sem hagyott meg, s örök és gyalázatos szolgaság vár ránk, ha jobban félünk a haláltól, mint az férfiakhoz illik. Inkább kövessük tehát a becsületes és dicsőséges tanácsot, megvetve az aljas élet minden gyönyörét, s rohanjunk e fegyverek közé, hogy tanúsítsuk és bizonyítsuk, hogy mi becsülettel éltünk, s dicsőségben és igazi hírnévben, mely állhatatosságban szilárdan kitartva távozzunk az élők sorából, s hogy utódainknak és az egész földkerekségnek oly örök emlékünket hagyjuk hátra, melyért hálás. Nosza, katonák csak engem kövessetek, amint eddig is követtetek, s ha tőlem, mint üdvöt hozó forrásból példát meríttek, a gőgös és hitszegő ellenség nem fog azzal dicsekedni, hogy, ami mindenek között legszánalmasabb, minket bilincsbe vert, börtönbe vetett és láncra vert, s a századok sohasem fognak elfeledkezni a mi tetteinkről és vitézségünkről, sőt magasztalni fogják azt."

- Részlet Zrínyinek a kitörés előtt elmondott beszédéből. Hogy ez valóban elhangzott-e, esetleg csak valamelyik krónikás költötte, ma már nem tudható. De mondhatta volna…

Megint csak Európát védtük, miért? Had ne ismételjem sokadjára Önmagam..Trianon!

Megosztás a facebookon

1532. augusztus 5-én kezdte ostromolni a török Kőszeget. A támadó sereget személyesen I. (avagy, ahogy török földön mondják: Nagy) Szulejmán vezette. A várat Jurisics Miklós védte. Régi számadásuk volt nekik egymással...

1530. május 17-án indult útnak Jurisics Miklós (egyes források szerint Jurisich, de nekem jobban tetszik a magyaros írásmód, bár horvát származású úriemberről van szó) és Lamberg József Innsbruckból Konstantinápolyba, I. Ferdinánd megbízásából hogy fegyverszünetet kérjenek a töröktől és tárgyaljanak a béke feltételeiről. A követek alig öt hónap múltán, október 17-re már be is futottak a fényességes padisah udvarába. Hja, kérem, nagy út volt ez abban az időben…

A jókora utat azonban teljesen feleslegesen tették meg. A szultán elutasította az ajánlatot. A tetejébe még le is tartóztatta a követeket. Ebben, a diplomácia szabályai szerint tán kifogásolható eljárásban, azért csak lehetett némi szerepe annak, hogy Ferdinánd hadai épp ekkoriban ostromolták javában Budát. A két követ rabsága nem is tartott sokáig – mellesleg máskor is előfordult, hogy a törökök rabláncra fűztek követeket -, két nappal Buda ostromának befejezése után, december 22-én szabadon is bocsátották őket.

Felteszem, hogy bár a rabság nem tartott hosszú ideig, Jurisics azért nem igazán zárhatta a szívébe a szultánt. Mikor alkalma adódott rá, alaposan vissza is vágott neki. Akkorát, hogy ennek tiszteletére, Kőszegen, azóta is minden délelőtt 11 órakor harangoznak… 1532. augusztus 29-e óta szokás ez a városban. Akkor vonult el I. (Nagy) Szulejmán dolgavégezetlenül a falak alól…

Fura egy győzelem volt ez, a strigulát a „Győztünk” rubrikába mindkét fél behúzhatta, a török is, meg Jurisics Miklós várkapitány is. Szulejmán serege elvonult, a várat a magyarok kezén hagyva, mindössze annyi feltételt szabtak, hogy ugyan már, a török győzelem jeleként tűzzék ki a lófarkas zászlót a várra. Jurisics, akinek mindössze, körülbelül 200 embere maradt ekkora – 25 napos ostrom után -, elfogadta feltételt. Lengjen ott pár óráig, aztán úgyis leszedik…

Kicsi vár, maroknyi védővel – az ostrom kezdetén 46 - nem tévedés: negyvenhat – katonával, akikhez csatlakozott még az ostrom 1532. augusztus 5-i kezdete előtt, még körülbelül hétszáz kőszegi lakos és környékbeli parasztember. Egy roskadozó falu várban… Ezzel szemben Szulejmán és nagyvezíre, Paragli Ibrahim serege 80000-90000 fősre tehető. Ehhez jött még hozzá az akkori Európa legkiválóbb tüzérsége, a híres török ostromágyúkból mintegy 200 darab.

Minden józan emberi számítás és logika szerint, Kőszeg védői egyetlen napig sem tarthattak volna ki. Semmiképp sem húzhatták volna addig, míg megérkezik a felmentő sereg. Mert Bécs alatt komoly keresztény csapatok vonultak fel. Ferdinánd, magyar és cseh király, osztrák főherceg és bátyja, V. Károly német-római császár jókora sereget trombitált össze arra az esetre, ha Szulejmán, mint 1529-ben, ismét megkísérelné Bécset bevenni. A mintegy 80000 fős had, azonban nem mozdult Ausztriából. A birodalmi rendek ugyanis úgy döntöttek, hogy a sokfelől toborzott, soknemzetiségű sereg csak a birodalom területén vethető be. A Magyar Királyságot pedig nem tekintették hozzájuk tartozónak, még akkor sem, ha Ferdinánd 1526-tól viselte a magyar királyi címet is.

 Jurisics Miklós Jurisics, az ostrom kezdete előtt így írt Bécsbe:

„Én e gyönge várost védeni merészeltem a hatalmas ellenség ellen. Nem mintha azt megtartani remélném, de hogy az ellenséget egy ideig feltartóztatva, időt nyerjenek a keresztény fejedelmek seregeik összegyűjtésére, saját életem kockáztatásával.”

Csak megjegyzésként, a Google útvonaltervező szerint Bécs és Kőszeg között a távolság 118 kilométer. Ma, autóval, 1. óra 18 perc a menetidő. Rendben, akkori körülmények között, akkora haddal, mely összegyűlt Ausztriában, nyilván eltartott volna néhány napig, míg Kőszeg alá érnek. De Ferdinándtól csak annyi tellett, hogy még a török felvonulás kezdetén békeköveteket küldjön a nagyvezírhez. Az egy elegáns húzással foglyul ejtette a követeket, akiket csak később Kőszeg falai alatt engedett szabadon.

Az egyetlen hely, ahonnan segítség érkezett, az ég volt. A pocsék időjárás, a gyakori esők jócskán megnehezítették a törökök számára az ostromot.

Az első, augusztus 13-i rohamot követően nagyobb tisztelettel tekintettek a törökök a védőkre. Addig csak ágyúkkal verették a roskadozó falakat, ezután aknaásással is kísérleteztek, hogy alulról robbantsák fel azokat. A képzetlen védők merészségét és ügyességét dicséri, hogy ellenaknákat ástak és megakadályozták a robbantásokat, elijesztették a török aknászokat. Egy ízben robbant csak akna a falak alatt, az húsz-harminc méteres szakaszon le is omlott. A török gyalogság több hullámban támadott, de ezt a védők sikeresen visszaverték.

Nagyobb gondot jelentettek az ostromtornyok, szálfákból a törökök a várfalainál is magasabb tornyokat építettek, azokból lőtték a védőket és innen létrák nélkül a falakra juthattak. Egészen addig, míg a védők egy éjszakai kisurranás alkalmából nem gyújtottak alájuk…

Augusztus 27-én a szultán általános rohamra adott parancsot, ennek eredménytelenségét mi sem bizonyítja jobban, mint, az, hogy 28-án meg kellett ismételniük a támadást. Ezúttal már úgy tetszett, hogy Allah velük van és a diadal az övék, négy ízben sikerült kitűzniük a lófarkas török zászlót a vár falára, de a védők mindannyiszor levágták azt. És nem mellesleg, a zászló hős kitűzőjét is…

Az ostrom alatt több ízben is sikerült segélykérő levelet kijuttatni a várból. 28-án írta meg Jurisics az utolsót, ebben elbeszéli, hogy a katonáinak a fele már elesett, a többi között is sok a sebesült és mindössze három mázsa puskapora maradt. Helyzete reménytelen. Jelzi, hogy tudja, nem jön segítség, minden védőre a hősi halál vár.

De az utolsó, a végzetes roham elmaradt.

A török békét ígért és ezúttal tartotta is a szavát. Elvonult a vár alól.

Kőszeg megmenekülésében biztosan szerepet játszott az, hogy túl nagy keresztény had állt csatára készen, túl közel. De nem jött közelebb. Az osztrák-német vezérek beáldozták volna Kőszeget, vesszen, ha kell. A sereget Bécs és az örökös osztrák tartomány, no meg, Csehország védelmére állították fel. Kit érdekelnek a magyarok?

Az viszont még feltétlenül idetartozik, hogy a kőszegi hős érdemeit a király is elismerte. „Jurisicsot a király 1533. február 20.-án kőszegi előnévvel bárói rangra emelte, tanácsosi címmel és kamarási ranggal tüntette ki, 1537-ben pedig Kőszeg várát és városát valamennyi jövedelmével együtt neki adományozta.”

Csak ennyit arról hogy ezen történelmi eseményről majd leveset tud a köztudat, nem úgy mint a dicső Egri Várvédőkről! Így ezért említésre méltó ez az esemény is, amely nem kis tett volt akkoriban. Megvédtük Európát az Oszmán-Töröktől, mint ahogy ez idáig tettük hosszú éveken át. Meg is kaptuk érte jutalmunkat a Francia-Angol politikusoktól: Trianont!

Megosztás a facebookon

1. Az Erdély délkeleti részén élő magyar néprajzi csoportot krónikáink először 1116-ban a magyar sereg elővédjeiként említették meg, ami arra utal, hogy a székelyek többsége később csatlakozhatott a magyarsághoz.

2. A székelyeket több olyan néppel is származási kapcsolatba hozták, amely Erdélyben élt a honfoglalás előtt (például hunok, gepidák, avarok, szkíták), vagy amellyel a magyarság a népvándorlás során érintkezett (kazár, besenyő, kun, jász).

3. Az Árpád-korban az ország különböző vidékein, elsősorban a gyepűvonalaknál éltek székelyek, főként a nyugati, a déli és a keleti határoknál. Az Erdélybe költözöttek kivételével a többiek a 14. század végére elvesztették területi-népi különállásukat. Egyes elméletek szerint a határvonalaknál élő székelyek szétszórt csoportjait összegyűjtötték, s a megszaporodott besenyőtámadások miatt költöztették Erdélybe.

4. A különböző eredetelméletek szerint a székely-magyar rovásírás arámi, avar, föníciai, szkíta, esetleg kazár, illetve hettita eredettel bír.

5. A kezdetben főként szilaj vagy félszilaj állattartással foglalkozó székelyek a középkorban „ökörsütéssel” rótták le időszakos adójukat a királynak, azaz a király koronázása, házasságkötése és első fia születése alkalmából telkenként egy-egy megbélyegzett ökröt adtak az uralkodónak.

6. A székelyek kollektív szabadsága ellen fellépő, s az erdélyieket unitárius hitre kényszerítő János Zsigmond hadaival a legenda szerint 1567 pünkösdjén is megküzdöttek a székelyek, akik a győzelem után nyírfaágakkal adták az otthoniak tudtára győzelmüket. A hagyomány szerint e győzelem emlékére rendezik meg minden évben a csíksomlyói búcsút.

7. Az Erdélyi Fejedelemség egyetlen székely fejedelme az udvarhelyi születésű Székely Mózes volt, aki 1603-ban Erdélyt felszabadította a Habsburg-uralom alól.

8. Az újjászervezett székely határőrségbe történő erőszakos sorozás ellen tiltakozókat 1764-ben 1350 császári katona fogta körül Mádéfalván, és fegyverrel mészárolták le azokat, akik a 4 órányi ágyúzás után még életben maradtak.

9. 1918. december 1. után az Erdélybe betört román csapatok elleni védekezésként létrehozott Székely Hadosztály a hiányos felszerelés ellenére számos katonai küldetést sikeresen teljesített. Miután 1919 áprilisában letették a fegyvert, alakulatai a Tanácsköztársaság hadseregében, illetve az osztrákok ellen harcoltak.

10. Székelyföld jellegzetes süteménye, a középkorban kialakuló kürtőskalács a 18. századra vált az egész magyar nemesség körében népszerűvé. Az édesség neve csak a 20. század közepére lett egységes, ezt megelőzően dorongfánk, botratekercs vagy botfánk néven is emlegették.

Ezt a kis érdekességeket, két új székely barátomnak ajánlom György Editnek, és Bíró Veronkának, kik a szép székelyföldről származnak. Nagyon jó két barátot ismerhettem meg személyükben! Az is mentalitásuk, hogy nagyon tudnak szeretni, de gyűlölni is, így ezen embereket nekünk anyaországi magyaroknak szívből kell szeretni, mert Ők és magyarságuk felbecsülhetetlen!

Megosztás a facebookon

1526. augusztus 29. szomorú nap a magyar történelemben. A mohácsi csatamezőn, röpke másfélóra alatt, a Magyar Királyság hadserege katasztrofális vereséget szenvedett I. (Nagy) Szulejmán szultán hadseregétől. A valóban sorsdöntő ütközetben, mely évszázadokra meghatározta Magyarország sorsát, II. Lajos magyar király is odaveszett.

 A vereségben azonban talán a legfájóbb, hogy az ütközet után a szultán egész éjjel fegyverben tartotta hadseregét. Várták a magyar főerőt. Azt hitték holmi előhaddal vívtak csak nem túl jelentős csatározást és az igazi, a nagy harc még előttük áll. Aztán másnapra kiderült: ennyi volt. Akkor és ott: ennyi volt a Magyar királyság minden bevethető ereje.

Beszélik, hogy Szapolyai János önérdekből, szándékosan „késett el” a csatából. Ennek tán ellentmond az, hogy magyar táborban néhányan javasolták, hogy ne ütközzenek meg a törökkel, várják be az erdélyi vajda seregét. Annál is inkább, mert úton volt már a királyi fősereg felé Frangepán Kristóf is, a horvát-szlavón bánság haderejével. Cseh segédcsapatok is masíroztak szorgosan észak felől, de a magyar sereg fővezérei, a nemrégiben kinevezetett Tomori Pál és Szapolyai György mégis a csata mellett döntöttek.

A döntés okairól azóta is vita folyik. Addig rendben, hogy túl közel volt már a gyors török lovasság, elég nehéz lett volna előlük harc nélkül visszavonulni. És persze, az akkori hírközlési viszonyok ismeretében, hadihelyzetben, senki sem mert volna megesküdni arra, hogy tényleg időben befutnak a segédcsapatok. De az utókor szemszögéből tán mindegy is már, hogy miért döntöttek a csata mellett. De ha már hoztak egy - valószínűleg - elhibázott döntést, mintha meg akarták volna fejelni. Szépen felállították a magyar hadrendet, csak kissé korán… A katonák békésen elácsoroghattak az augusztus végi napsütésben, csaknem naphosszat, hiszen maga a tényleges ütközet csak olyan délután három óra körül kezdődött el.

A két haderő között létszámban nem is volt olyan nagy a különbség. A népszerű legendákban szereplő százezres török sereg talán hatvanezer főből állhatott, a 24-25 ezres magyar haddal szemben. Az is tény, hogy a törököknek vagy kétszer több ágyújuk volt. A nagy számok törvénye alapján kétségkívül elmondható: „nekik állt a zászló”.

Csakhogy… A magyar történelemben eléggé közismert bizonyos Hunyadi János neve, aki olykor sokkal hátrányosabb feltételek mellett vezette győzelemre hadait. Vagy a másik Hunyadi… Mátyás király. De hol voltak ekkor már a Hunyadiak… És hová tűnt az ő hadseregük!

Bár a király serege, mint mondottuk, erősen megzavarodott s futásnak eredt, még azután is tovább folyt a harcz, de már nem azon a széles síkságon, hanem közvetlenül az ágyúk előtt; ezek már annyira közel voltak hozzánk, hogy alig tíz lépésnyi távolság választott el bennünket tőlük. Ekkor azután nemcsak a rémület, hanem az ágyúk füstje következtében is, a mely mindent betöltött s a látást is akadályozta, a sereg nagy része kénytelen volt az említett mocsarak mellett elterülő völgybe ereszkedni, mig a többiek vitézül küzdöttek tovább az ágyúk előtt. Mikor azonban azok, a kik a völgybe húzódtak, ismét visszatértek s harczolni kezdtek, az ágyúzás és a füst annyira elviselhetetlenné vált, hogy a sereg nagy része futásnak eredt, s az ágyúkkal harczolók is kénytelenek voltak menekülni. Egytől-egyig mindenki futásban keresett tehát menedéket; futott, ki merre látott, jobbára azokon a helyeken át, a melyeken az imént győzelmet remélve jöttünk, s a tábor helyén keresztül, a melyet az ellenség annyira feldúlt és elpusztított, hogy csak romjai maradtak; szerteszéjjel hevertek azok holttestei, a kik a táborban maradtak vissza. Mikor az ellenség futásunkat látta, azt hitte, hogy ez csak cselből történik, ezért, vagy talán mert a harcz kifárasztotta őket, sokáig csatarendben maradtak, s az éj sötétjének leszállta előtt tartózkodtak az üldözéstől." Brodarics István: Igaz történet a magyarok és szulejmán török császár mohácsi ütközetéről (dr. Szentpétery Imre fordítása)

Miután Szulejmán megértette az érthetetlent, és elhitte a hihetetlent, hogy csakugyan övé a diadal, megindult Buda felé. Nem akadt már, aki elébe állhatott volna. Még a - szokás szerint - szorgosan rabló, pusztító szétrajzó török csapatokat se „zaklatták”. A csatavesztés híre már augusztus 30-ára megérkezett a fővárosba.

A királyi udvartartás hősiesen - de főként óvatosan - Pozsonyba vonult vissza. Érthető okokból, nem igazán voltak kíváncsiak a törökre. Ha menekülni kellett, hát a lakosság sem volt rest, nem hagyat cserben urait. Szinte mindenki követte őket… „… a Budán várában lakó hitetlenek nem bízván várukban és a szent harczczal foglalkozó hadsereg támadásának ellentállni nem levén erejök : kényszerűségből megszöktek, a várat üresen hagyták...” - írta az arcpirító sorokat Ferdi efendi, török történetíró beszámolójába.

Nem csak a csata, de a főváros, az ország is elveszett.

Erre emlékezünk a mai napon!

Megosztás a facebookon